(kép: Pinterest) 

Tankcsapda: Mennyország Tourist

Dalszövegelemzés érettségihez

(2018. április)

A szerzőről és az előadóról

A dalszöveg szerzője Lukács László (Debrecen, 1968. február 19. –), a Tankcsapda együttes alapítója és énekese.

A Tankcsapda egy magyar rockegyüttes, amelyet 1989 februárjában alapított Debrecenben Lukács László gitáros/énekes, Buzsik György dobos és Tóth Laboncz Attila „Labi” basszusgitáros.  Jelenlegi felállás: Lukács László – ének, szólógitár (1989–1992); ének, basszusgitár (1993-tól); Fejes Tamás – dob (2000 óta); Sidlovics Gábor "Sidi" – gitár (2012 óta).

A zenekar kezdeti punk-rock stílusába fokozatosan vegyült bele a hard rock/heavy metal hangzás, amellyel egyre szélesebb közönségréteget sikerült megszólítaniuk. A Tankcsapda egyik legfontosabb védjegyének és népszerűségük kulcsának a mára egyetlen alapítótagként megmaradt Lukács egyedi dalszövegei számítanak. A zenekar napjainkban Magyarország egyik legnépszerűbb és legsikeresebb rockzenekara.

A 2006-ban megjelent Mindenki vár valamit platinalemez státuszt ért el, de 2001 óta minden albumuk legalább aranylemez lett. Legutóbbi stúdióalbumuk a 2014-ben megjelent Urai vagyunk a helyzetnek című lemez.

A szóban forgó számról

A Tankológia a Tankcsapda korábban ki nem adott felvételeit tartalmazó, 1999-ben megjelent gyűjteményes albuma. Ritka felvételek, koncert- és demoszámok, valamint egy új dal, a Mennyország Tourist szerepel a lemezen. Ez utóbbi bátran nevezhető a Tankcsapda egyik legnagyobb slágerének, legtöbbet játszott dalának. A Tankológia 2001-ben vált aranylemezzé.

Lukács László a dalról:

"Tényleg furcsa, hogy ez a szám lett a legismertebb dalunk, főleg azért, mert úgy született, hogy az akkori felállásból csak én voltam itthon. (…) Motoszkált bennem valami, felhívtam Fejes Tomi barátomat, aki akkor még nem, csak pár héttel később lett a zenekar tagja. (…) Fogtunk pár üveg bort, két napra elvonultunk a pincébe és csak akkor jöttünk elő, mire összeállt a dal. Házi eszközökkel rögzítettük a demót. Jól ment a közös munka "

Ez a dal volt az első, amit az újjáalakult Tankcsapda közösen játszott: Lukács mellett maradt Molnár Levente ("Cseresznye") gitárosnak, kettejükhöz csatlakozott Fejes Tamás, aki épp a Mennyország Tourist előkészületei során került közel a csapathoz.

2000-ben, az akkori magyar zenetévé, a Z+ díjátadóján a Mennyország Tourist megkapta a legjobb videoklipnek járó díjat a Hullámtörő kategóriában. E dal a rockzenét kevésbé ismerők köreiben is ismertté tette a Tankcsapdát. 

A dalszöveg

Ülj le mellém

Valamit mondok

Szomjas vagy látom

Egy üveg bort kibontok

Figyelj…

Lehet, hogy nem vagy gyenge

De ha a szívedbe szalad a penge

Attól nem érzed magad jobban

Ha a kocsidban bomba robban

Tudom én, erős vagy persze

De ha a fejedben ott van a fejsze

Majd a fegyver csövébe nézel

Ott már semmire nem mégy pénzzel és

Hiába vagy gazdag

Ha az égiek leszavaznak

A kocka, ha el van vetve

Te meg a föld alá temetve

Ott már hiába van ügyvéd

Aki a törvényektől megvéd

Itt senki se golyóálló és

És Ha szakad a védőháló

A halálugrás végén a túlvilági TV-n majd

Majd rólad szólnak a hírek

Veled van tele a sajtó

Aki a pokolra kíván jutni annak

Balra a második ajtó

De ha a Szent-Péter szigetekre már

Be van fizetve az útja

Önnek a Mennyország Tourist

A legjobb szolgáltatást nyújtja

És...

Lehet hogy nem vagy gyáva és

A végén Te maradsz állva

De mire jó úgy ez az élet

Hogyha futnod kell, amíg éled

És hiába vagy bátor

Mint egy római gladiátor

Aki keményebb mint a szikla

Mégis lehet hogy elég egy szikra

A gyújtózsinór végén és

A túlvilági TV-n majd

Majd rólad szólnak a hírek

Veled van tele a sajtó

Aki a pokolra kíván jutni annak

Balra a második ajtó

De ha a Szent-Péter szigetekre már

Be van fizetve az útja

Önnek a Mennyország Tourist

A legjobb szolgáltatást nyújtja

Mi Atyánk ki vagy a mennyekbe' mondd csak melyik ajtón menjek be?

Mi Atyánk ki vagy a mennyekbe' mondd csak melyik ajtón menjek be?

Mi Atyánk ki vagy a mennyekbe' mondd csak Én melyik ajtón menjek be?

Mi Atyánk ki vagy a mennyekbe’, mondd csak!

Az emberek meg néznek

Hogy az Isten a pénz lett

Sorban nyílnak a bankok és

Az jelenti a rangot

Hogy mennyire állat az autód

Mekkora mellű a nőd és hogy

Meddig bírod feltekerni

A kocsiban a hangerőt

A kocsiban a hangerőt!

É-é-é

Majd rólad szólnak a hírek

Veled van tele a sajtó

Aki a pokolra kíván jutni annak

Balra a második ajtó

De ha a Szent-Péter szigetekre már

Be van fizetve az útja

Önnek a Mennyország Tourist

A legjobb szolgáltatást nyújtja

Mi Atyánk ki vagy a mennyekbe' mondd csak melyik ajtón menjek be?

Mi Atyánk ki vagy a mennyekbe' mondd csak melyik ajtón menjek be?

Mi Atyánk ki vagy a mennyekbe' mondd csak melyik ajtón menjek be?

Mi Atyánk ki vagy a mennyekbe' mondd csak melyik ajtón menjek be?

Melyik ajtón menjek be?

Én melyik ajtón menjek be?

Melyik ajtón menjek be?

Yeah

Ülj le mellém

Valamit mondok...

Elemzési kísérlet

A dalszöveg címe

A cím két témakört köt össze, melyek között a kapcsolat először meglepő, majd a szöveg, a refrén kibontakozásával válik érthetővé.

A dalszöveg témája

A fő téma a halandóság. Akár a középkori haláltánc műfajában: mindenki halandó, akármennyire is gazdag, erős vagy bátor. Három témakör vegyítéséből alakul ki a mondanivaló: a bűnözői világ, a transzcendencia (halandóság) témáját az utazás toposz segítségével közelíti meg. A mű vége társadalomkritikát fejez ki.

A lírai én, a lírai szituáció, a hangnem

A vershelyzetben a lírai én mint narrátor beszél. A keretben jelzi, hogy az E/2-ben megszólított hallgatónak fog mesélni valamiről, majd a „történet” főszereplője is a „te”, akivel bizalmas, tegező viszonyban van, figyel az igényeire („szomjas vagy, látom”).

A szöveg folyamán kiderül, hogy a „te” általánosítható, akár minden emberre érvényes állítások célpontja.

A refrén „Mi Atyánk” kezdetű, sokszor ismételt sorában a „te” hangsúlyosan „én”-ként szólal meg (esetleg nézőpontváltással maga a narrátor lírai én beszél, magára is érvényesnek tekintve a halandóságot), a „Mi Atyánk” kerül a „te” pozíciójába.

A művilág jellemzői (tér, idő)

A szöveg kezdetén a hallgató megszólítása borozásra szólít fel – a lírai szituációt úgy képzelhetjük el, hogy a lírai én saját otthonában fogadja a megszólítottat („egy üveg bort kibontok”), majd itt monológként fejti ki tanulságul a halandóságról és a társadalom értékvesztéséről szóló gondolatait. A monológ kifejtésének időtartama maga a dal időtartama.

A szöveg felépítése

1. keret
2. a halál ellen tehetetlen vagy
3. refrén (túlvilág)
4. ha jelenleg te nyersz, a végén úgyis meghalsz
5. refrén
6. társadalomkritika (pénz mint isten)
7. refrén
8. keret

A dalszöveg keretes szerkezetű. A bevezető sorokban a lírai én mint narrátor közvetlenül, tegező formában szólítja meg a hallgatót, megteremtve ezzel a történetmesélés vershelyzetét („ülj le mellém”). A beszélő és a hallgató közvetlen viszonyát nem csak a tegező nyelvi forma, hanem a borozásra való barátságos felhívás is jelzi. A társalgás középpontjába egy érdekes/tanulságos történetet kíván helyezni a narrátor, ezt a „figyelj” felszólító alakja tükrözi.

A beékelt „történet” elsődleges témája a halandóság. Párhuzamos mondatszerkezetekbe foglalt feltételezésekkel indít (lehet/ha – de). Megtudjuk, hogy a megszólított nem gyenge vagy gyáva, ellenben erős, gazdag és bátor, ám e tulajdonságok segítségével sem szállhat szembe a(z erőszakos) halállal. Felvillantja, hogy ezek a szerencsétlenségek esetleg okkal érik („az égiek leszavaznak”). Egyértelművé az „ott már hiába van ügyvéd” sortól válik az, hogy a megszólított kapcsolata a bűnözéssel egyértelmű, hiszen az ügyvéd őt a törvényektől hivatott „megvédeni”. „Itt senki se golyóálló” – közli újszerű képpel az emberiség általános halandóságával kapcsolatos, ősi eredetű közhelyet a lírai én. Ezt hangsúlyosan E/2-ben a hallgatóra (mindenkire) vonatkoztatja.

A refrén a túlvilág képét aktualizálva (tv, hírek) leleményesen kapcsolja össze a transzcendens, halál utáni életet az utazással, utazási irodával, tovább építve a fellelt képet (út – ajtó – Szent Péter-szigetek – turistairoda). A reklámszerű szövegbetét („be van fizetve az útja önnek”) az elüzletiesedésre hívja fel a figyelmet.

A refrén utáni rész a bűnözői létben életben maradásért folytatott küzdelmet villantja fel, mely lehetetlenné teszi a nyugodt, értékes életet („mire jó így ez az élet, / ha futnod kell, amíg éled”). A győzelmek ideiglenesek, a halál biztos.

A következő refrén után megváltozik a szöveg ritmusa (és zenei dallama is). A bűnözői léttel kapcsolatos viszonyokat kiterjeszti az egész társadalomra, komoly kritikát fogalmazva meg. Felhívja a figyelmet a fogyasztói társadalom válságára: a pénz, hatalom és külcsín (tárgyiasítás) elfedi a valódi értékeket, elértékteleníti magát az életet.

A refrén utolsó sorának több variációjában történt sokszori ismétlése a lírai én halandóság miatti kétségbeesését is tükrözheti.

A szöveg végén az elején lévő keret-narrációnak az első két sora jelenik meg, lezárva és mintegy újrakezdve a kommunikációt, kiterjesztve, általánossá téve a mondanivalót.

A dalszövegben található poétikai eszközök

• párhuzamos mondatszerkesztés (lehet – de)
• alliteráció („szívedbe szalad”)
• figura etymologica („élet”, „éled”)
• hangszimbolika („fejedben”, „fegyver”, „fejsze” – kellemetlen hanghatás)
• rímek (főként páros-, illetve keresztrímek)
• hasonlat („keményebb, mint a szikla”)
• képes kifejezések („ha szakad a védőháló”)
• ellentétek (erős – gyenge, gyáva – bátor)
• argó szavak használata mint hangulatképző elem

A dalszöveg mondanivalója

Bár első hallásra a felületes hallgató figyelmét az alvilággal való kapcsolat ragadhatja meg, a dalszöveg klasszikus témákat, értékeket érint. Felhívja a figyelmet a halandóságra, majd a jelenlegi társadalom értékválságára.

A dalszöveg intertextuális/kulturális kapcsolatrendszere

1. alvilággal való kapcsolódás (fegyver, bomba stb.)
2. keresztény vallással, túlvilággal kapcsolatos utalások (Miatyánk, Szent Péter, pokol, mennyország stb.); Biblia („az isten a pénz lett”)
3. ókori kultúra („égiek”, „a kocka, ha el van vetve”, „mint egy római gladiátor”)

Felhasznált irodalom:

Wikipédia

tankcsapda.com

http://www.origo.hu/alomslager/20060827egykorszak.html

zeneszoveg.hu

Ezt az érettségi tételt valamikor 2011 táján állítottam össze. Nem önálló alkotás - javarészt "összeollóztam". Néhol csak vázlatszerű, de talán használható, tovább/átírható. (Felhasznált irodalom a tétel végén.)

Az irodalom határterületei

Dalszöveg és irodalom

Kispál és a Borz (Lovasi András): Zsákmányállat

1. A vers és a dalszöveg kapcsolata

Vers és dal valamikor ugyanazt jelentette. A dalszövegek fennmaradtak, a kották nem, így aztán a dallam elveszett, a szöveg viszont, verssé válva, megmaradt. Ezért ma Szapphót vagy Alkaioszt nem dalszövegírónak, hanem költőnek nevezzük. Ezekről a régi versekről tehát azt mondhatjuk: vers annyi, mint dalszöveg mínusz dal.
Ez a helyzet a reneszánsz táján változott meg. Balassi verseit eleinte megadott dallamra írja, majd eltűnt a „… nótájára” jelzés, és megmaradt a műforma. A vers szövege kezd sűrűbbé, képekben gazdagabbá, lassabban felfoghatóvá válni, inkább olvassák, mint hallgatják.
Petőfinek még természetes, hogy népdalt írjon, éneklik is népdalként egyes verseit. De a Nyugat költőinek már egyik törekvése a vers önálló zeneiségének kidolgozása.   A múlt század első felében élő remek dalszövegírók eredeti és témagazdag szövegeiben fontos volt, hogy a zenei hangsúlyra szöveghangsúly essék.
A hatvanas években Bródy János és tíz évre rá Sztevanovity Dusán és Bereményi Géza teljes mértékben megújította a magyar dalszövegírást.   Hogy költők és dalszövegírók között ma nálunk alig van átjárás, az részben annak köszönhető, hogy a költészet – akárcsak a kortárs komolyzene – a huszadik században egyre távolabbi területeket kutatott fel magának. A francia, a német vagy az angol kultúrában költészet és dalszövegírás sokkal közelebb áll egymáshoz, mint nálunk.

A műfaj tehát dal, ennek megfelelően az elsődleges csatorna auditív és zenével kísért. A dalszöveg mai szemmel már különbözik a verstől. A szöveg és a dallam kiegészítheti egymást, felerősítheti a jelentésrétegeket. Az olvasott szöveg általában többet vár el bonyolultságában az olvasótól, mint a „csak” hallott dalszöveg. De kezelhetjük most csupán szövegként is, hiszen nyelvi kifejezőeszközei között bogarászva rálelhetünk akár mélyebb jelentésrétegekre is.

2. Kispál és a Borz; Lovasi András

A Kispál és a Borz egy magyar alternatív rockegyüttes. 1987-ben alakult Pécsett. Alapító tagjai: Bräutigam Gábor, Ózdi Rezső, Kispál András és Lovasi András. 2010-ig, 23 évig működött, az utolsó felállás tagjai Dióssy D. Ákos, Kispál András, Lovasi András ésMihalik Ábel voltak. Búcsúkoncertjüket 2010. augusztus 9-én, a Sziget Fesztivál „mínusz egyedik” napján tartották.

Az együttes frontembere és szövegírója, Lovasi András 1967. június 20-án született Pécsen. Eredetileg földrajztanárnak készült a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen, ám nem fejezte be tanulmányait, helyette énekes lett. Kispál Andrással közösen alapította meg a Kispál és a Borz nevű zenekart. Szerepelt Tímár Péter Csinibaba című filmjében, Jancsó Miklós filmjeiben, a Közgáz Vizuális Brigád Sztornó című filmjének főszereplője. A PANKKK nevű könnyűzenei támogatási program egyik kitalálója, Pécs 2010 kulturális fővárosáért indult pályázatát vele reklámozták. 2005 nyara óta a Kiscsillag nevű zenekarban gitározik. Életművéért 2010-ben a kulturálisan legmagasabb állami kitüntetéssel, a Kossuth-díjjal jutalmazták.

• Lovasi András dalszövegeiről

Lovasi András így nyilatkozott, mikor arról kérdezték, verseknek tartja-e dalszövegeit: „Úgy gondolom, hogy nem vagyok költő. A dalszövegírás, mint alkalmazott művészet sokkal jobban érdekel, és véleményem szerint bizonyos értelemben nehezebb is, mint verseket írni, mert alkalmazkodik a dalfeltételekhez, játszanak egymással a szöveg, a dallam, a ritmus. Másrészt a szándék a fontos. Nincs bennem elemi késztetés a verselésre. Ha tudnám, hogy soha nem fogom elénekelni, akkor hozzá sem kezdenék.”

Szövegeinek legfontosabb jellemzői:

• Nehezen értelmezhető képek, üzenetek
• Jellemző az asszociációs képalkotás

• Stílusa helyenként rokonítható a dadaizmus, a szürrealizmus és az expresszionizmus jegyeivel
  • Visszatérő motívumok például: halak, leves, tévé, tengerpart, hullám, futball, űr, gép, robot, autó, vitorlás, halál
  • Szövegeiben gyakran találhatunk utalást József Attila (Zár az égbolt), Pilinszky János (Zsákmányállat), Radnóti Miklós (Jövőből jövő lövő) műveire, más szépirodalmi alkotásokra vagy a Bibliára (Olajos vasak – égben edzett kövek)
  • Argó szavak használata
  • Gyakran használt alakzat a soráthajlás (a lélek „A messzelét bárszékén ül, temperált / Itala van, és átélten egy jellemet/ Formáz a ruhámhoz éppen” ); szövegeiben bőven van metafora („Mert a karod csak egy holt ág, / vágd el és szaladj”) és hasonlat („Ne is suttogj, mint a szifonnak / A beletekert patron”)
  • Világvége-dalok: Minden száj nyitva, Jó a világ végéig, Zsákmányállat
  • Szövegeiben valami mindig felborítja az olvasás / értelmezés automatizmusát: furcsa sortörés vagy hangsúlyozás (), érdekes képalkotás, szándékolt képzavar, meglepő asszociáció.

3. Kísérlet a Zsákmányállat szövegének elemzésére

 Lovasi mondta: „Arról pedig, hogy van-e mindegyik szövegnek mondanivalója: nincs, miért kellene hogy legyen?”„A dal 3 különböző zenei téma összeillesztéséből lett, volt, amelyik már évekkel azelőtt megszületett, és volt ami a stúdióban készült hozzá, de az általad citált rész önálló kis dalocskaként már megvolt a fejünkben.”

Maga a szöveg:

 Úgyse hiszi senki el magának

Hogy amit lát, az tényleg van

Hanem várja, hogy a valódi látványt

Jelző kürtszó felharsan

Szól a kürt, ellibben a függöny

Amit most látsz, az tényleg van

Kár, hogy mikor körbenéznél

A szélben a mécsesed ellobban

És támad akkor olyan sötét

Amiben az élők kezét

Többet nem találod

És ami elér, azt ütöd-vágod

Zsákmányállat máját mosod

Egy névtelen patakban

Körülötted olajfoltok

Mézeskalácsszív-alakban

És úgy nézed az arcod benne

Mint régen a céllövöldében

Az a lány, akinek lőttél egyet

Finom utalásféleképpen

Biztos helyről, régről tudom

hogy a Föld tányér és hogy azon

Az emberek és a kövek

Lesznek a mannához a köret

A vers képei, értelmezési lehetőségei:

 1.

Az emberek nem hajlandóak a jelenben élni, cselekedni. Nem bíznak a saját érzékelésükben, nem hajlandóak saját maguk által felépített értékrend szerint élni. Nem teremtenek kapcsolatot a környezetükkel, sőt, valójában saját magukkal sem. Várnak valami, tőlük függetlenül érkező jelre; valakire-valamire, aki-ami „megmondja a tutit” (média?). Amikor szembenéznének a valósággal, már késő. Már képtelenek meglátni a lényeget. („Belső vakság”; ill. ellobbanó láng – halál). Általános és határozatlan alanyok – általános probléma!

Párhuzamos képalkotás Platón barlang-hasonlatával.

Másik értelmezési lehetőség. Az emberek a valóságtól, az igazi értékektől elzárkóznak, magatehetetlenül várják a „valódi látvány” bekövetkeztét (= végítélet, apokalipszis).

Végképp elveszhet a kapcsolat a többi emberrel – a végleges elzárkózás, a belátási képtelenség vagy a halál miatt (sötétség, tehetetlenség, kapcsolatteremtés képtelensége, frusztrációs agresszió).

Másik lehetőség. „És támad akkor…” – bibliai mondatkezdés! Vízió, prófécia; utalás az Újtestamentumra. Jézus jövendöli a végítéletet megelőző időkről: „A nap elsötétedik, és a hold nem fénylik, és a csillagok és égről lehullanak”.

Refrén, önálló népzenei jellegű betét.

Tegező forma.

Álomszerű jelenet. Zsákmányállat: kevéske „zsákmány” az élettől – amit erőszakkal szerzett meg. Régen: az élete jelentős része már letelt. A valósággal kapcsolatot vesztett ember önmaga képét csodálja csupán (Úgy nézed…– hasonlat) az olajfoltban – természetidegen, kívülről jövő szennyeződésben. Mézeskalácsszív-alak: saját magába szerelmesen (ld. előző hasonlat a lánnyal), ugyanakkor nem teljesen őszintén (giccs).

Másik lehetőség. A civilizáció hanyatlása, az emberek visszatérnek az ősi vadászó életmódhoz, eltűnnek a földrajzi nevek, amik pedig az emberiség felülkerekedését jelképezték a természet felett. Olajfoltok – környezetszennyezés, az ember maga okozza saját vesztét.

E/1 – megszólal a lírai én. (Ő az, aki „megmondja a tutit”? J ) „a Föld tányér” metafora – a Föld alakja lapos, nem gömbölyű – archaikus világnézet. Biztos helyről, régről – a megbízhatóság kritériuma. Amit biztosan tud: vége lesz. Az ember csupán köret, nem olyan fontos és értékes, mint amilyennek magát tartja – az érzéketlen kövekkel esik egy kategóriába. Arra se méltó, hogy isteni „főétel” legyen.

Másik lehetőség. Biztos helyről tudom → a Bibiliából. A föld egy tányér → metafora. A tányéron az emberek és a kövek (természeti képződmények) köretként szerepelnek, a végítélet „nagy lakomáján” az Úr elfogyasztja, elpusztítja a föld minden teremtményét. Manna → isteni eledel (Mózes népe táplálkozott vele a pusztában).

 A dalszöveg több részlete emlékeztet Pilinszky János egyik versére. Többek között akár ez is lehetett egyik ihlető forrása a dalszövegnek.

Pilinszky János: Mielőtt

A jövőről nem sokat tudok,

de a végítéletet magam előtt látom. (→ Biztos helyről, régről tudom)

Az a nap, az az óra

mezítelenségünk fölmagasztalása lesz. (→ Zsákmányállat máját mosod / Egy névtelen patakban)

A sokaságban senki se keresi egymást. (→ az élők kezét / Többet nem találod)

Az Atya, mint egy szálkát

visszaveszi a keresztet,

s az angyalok, a mennyek állatai

fölütik a világ utolsó lapját.

Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:

nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt tülekedésben ( → És ami elér azt ütöd-vágod)

sírásunk mégegyszer fölszabadítja a tengert,

mielőtt asztalhoz ülnénk. (→ a Föld egy tányér és hogy azon / Az emberek és a kövek / Lesznek a mannához a köret)

4. Befejező gondolatok

Be kell látnunk, hogy a (mai magyar) nyelvi közösség versélményére legalább olyan meghatározó mértékben kihat az irodalom alatti vagy az irodalmon kívüli versszöveg-tömeg – így a Kosztolányi által ugyanebben az összefüggésben emlegetett magyarnóta, a locsolóversek, a kabarékuplék vagy a rock-, pop- és rapszövegek tömege –, mint az irodalmi  konvenció szerint magasköltészetnek tekintett könyvvers. És talán az is megállapítható, hogy egy dalszöveg is lehet a versekkel egyenrangúan kidolgozott nyelvi minőségű és több jelentési lehetőséget is magába foglaló alkotás.

Felhasznált irodalom:

Jutka Emese Pistike ésatöbbiek. Kispál és a Borz daloskönyv. Alexandra Kiadó.

Marton László Távolodó: Pécsi szál. Kispál-könyv. Cross Roads Record Magyar Narancs XVII. évf. 15. szám - 2005-04-14

www.estigimi.click.hu

www.holmi.org 2006. február

www.index.hu/kultur/showbiz/2010/03/16/lovasi/

www.kispalesaborz.hu

www.litera.hu/hirek/nezzel-tv-t 2003. szeptember 19.

www.orokre.blog.hu - A rockerek nemi élete I.

www.rapnyelv.freeblog.hu

www.wikipédia.org.hu

Második fiamat várva sokat töprengtünk a szülés leendő helyszínén. Az első gyermek, Bence születése „normális” kórházi szülés volt – sok mindent szerettünk volna elkerülni az akkori beavatkozások közül. Érdeklődve készültem a várandósság alatt: olvasgattam többek között Ina May Gaskint, A születés művészetét, az Inda szüléstörténeteket – egyre vonzóbbnak tűnt, hogy otthon hozzam világra a kisbabát. Ám vidékiként, a másfél éves Bencével (aki sosem volt még nélkülem egy-két óránál tovább), pénz nélkül az ötnapos tanfolyam nehézkesnek tűnt. Részt vettem egy TAVAM bábatréningen, ott beszéltem Nanduval: ők Tata-Tatabánya vonaláig vállalták volna, hogy lejönnek. Más bábáról pedig – Internetünk nem lévén 2007-ben – nem hallottam. Ráadásul soklakásos társasházban, szolgálati lakásban laktunk, rokoni segítség nem állt rendelkezésre, a fővárosba költözni arra az időre nem tűnt vállalható megoldásnak, autónk sem volt. Szabálykövető énemet még az intézményen kívüli szülés rendezetlen jogi szabályozása is zavarta. Bár tudtam, a babának a békés születés lenne a legjobb, mely kórházban nehezebben megvalósítható, Bencét és családunk stressz-tűrő képességét figyelembe véve mégis a kórház mellett döntöttünk.

Elhatároztuk, hogy ezúttal tudatosabban közöljük majd igényeinket a szaksegítséggel – nagy vonalakban ezt: hagyjanak minket békén. Terveinket udvarias, hosszú és részletes szülési tervbe foglaltuk. Választott orvosunk nem volt.

2007 júliusában töltötte be Bence a második életévét; Áront is erre a hónapra vártuk. A kiírt időpont már több mint egy hete elmúlt, de szerencsére még nem ragaszkodtak ahhoz, hogy befeküdjek a kórházba. Minden napot úgy kezdtünk, hátha… Az, hogy elsőszülöttem hogyan dolgozza majd fel ideiglenes eltűnésemet, legalább annyira foglalkoztatott, mint maga a szülés.

25-én anyukám érkezett hozzánk, hogy vigyázzon Bencére, ha mennem kell. 26-án, Bence születésnapja után két nappal reggel hét körül épp szoptattam az ágyban fekve. Éreztem, hogy valami lassan csúszik ki a combjaim közül. Letöröltem papír zsebkendővel: a nyákdugó volt az. Szoptattam tovább, Bence bóbiskolt közben. Aztán épp ágyazni kezdtem, amikor ömleni kezdett a szép tiszta magzatvíz. Telefonáltam anyukámnak, aki épp a boltba ugrott le, és férjemnek, Gábornak: ma szülünk! Volt néhány összehúzódás, de nem igazán akart még elindulni a dolog. Szegfűszeges-fahéjas olajjal kenegettem a pocakom, Bencét biztattam szopizásra, de már nem volt hozzá kedve. Egy kolléganőm kilenc körül ment be autóval a városba, őt kértem meg, hogy vigyen be magával. (Meg is jegyezte, milyen jó kis forraltbor-illatom van.) Az összehúzódások ugyan elmúltak, de biztosabbnak éreztem kórház-közelben lenni: második gyereknél hátha hamar felgyorsulnak az események, és később ki tudja, hogy akadna-e fuvarom. Bence viszonylag jól viselte az elválást: épp építőkockáztak a nagyanyjával. Gábor a kórház épülettömbje előtt várt.

Fájások nélkül nem akartunk még bemenni. A szüléssel kapcsolatban egyetlen egy nagy félelmem volt. Az orvosok tennivágyásától tartottam egyedül. A kórházi rutin szerint a magzatburok repedésétől számolva 12 órára a műtőasztalon van a kismama helye, és addig sem árt, ha oxitocinnal gyorsítunk a dolgon… Tudtam, hogy ha békén hagynak, gond nélkül fog lezajlani az egész csodálatos folyamat, melynek végén magamhoz ölelhetem várva-várt kisfiamat.

Gyönyörűen sütött a Nap. Sétálni indultunk. Jókedvűek és izgatottak voltunk, egyedül a fenti aggodalmak zavartak. Beültünk egy kávézóba forró csokizni, itt találkoztunk Gábor főiskolai évfolyamtársaival. Nem akarták elhinni, hogy szülni megyünk. Beszélgetni azonban már nem volt kedvem: befelé figyeltem minden rezdülésemre, hátha megérkeznek már az oly vágyott hullámok. Izgultam. A magzatvíz csak egyre csordogált, nem tudtam már mivel felszívatni: lassan elindultunk a kórház felé. Az épület előtti parkban még ücsörögtünk kicsit. Megosztottam Gáborral aggodalmaimat, és azon tréfálkoztunk, milyen régen voltunk már kettesben, és bizonyos, hogy erre a következő években sem fog sor kerülni.

Fél tizenkettő táján jelentkeztünk az ambulancián. Az első „igazi” összehúzódásokat is ekkor éreztem: még csak szórványosan. Örömmel fogadtam őket. Az ügyeletes orvosnak nem vallottam be, hogy olyan régen megrepedt a burok: két órával későbbi időpontot füllentettem. A vizsgálat mindent rendben talált, a tágulás bő másfél ujjnyinak bizonyult. Egy órányi haladékot kaptam az erős, rendszeres fájások beindulására, aztán oxitocinos indítást irányoztak elő. Ettől féltem… Bátortalanul hozakodtam elő a szülési tervünkkel. Az orvos meglepően reagált: „Ja, szülési terv van? Akkor veszünk vért, aztán ha nincs fertőzésveszély, szenvedhet, ameddig akar!” Hű, ezt akartuk elérni! Hatalmas kő gördült le a szívemről, egy csapásra sokkal felszabadultabb lettem. Este 10-ig enyém a nap!

Bejelentkeztünk a szülőszobán. Kézbe kapták a szülési tervet. A csecsemős nővér támadóan, konfliktuskészen rontott ránk: ő nem teheti meg, hogy ne fürdesse meg az újszülöttet! A mosolyunk és a kompromisszumkészségünk azonban hamar a pártunkra állította a hölgyet, nem tekintette már szakmája elleni támadásnak az elképzeléseinket. Általánosságban is elmondhatom: a személyzet – mindenki csak a saját határain belül, de – rugalmas volt, igyekeztek úgy alakítani a dolgokat, ahogy mi szerettük volna. Még akkor is elismerés illeti őket, ha ez nem mindig sikerült nekik.

A következő pár órát a vajúdóban töltöttük. Olyan jó volt kettesben lenni! Beszélgettünk, izgatottan vártunk, meséltünk Áronnak az előttünk álló eseményekről. A hullámok még nagyon ritkásan, rendszertelenül jöttek. Másik három asszony is vajúdott velem egy időben: infúzióra kötve, a szülőszobán… Én remekül éreztem magamat, titokban még ettem is a magunkkal hozott banánból.

Négy óra körül még mindig csak kétujjnyinál tartott a tágulás. Újabb vérvételt követően leküldtek a terhespathológiára. Ott meg is vacsorázhattam. Egy várandós párral beszélgetve figyelgettük a hullámok sűrűségét és hosszát. Aztán sétálni, lépcsőzni indultunk, majd úgy döntöttünk, pihennem kellene kicsit: úgy tűnik, hosszú menet lesz, ki ne merüljek idő előtt. Gábor elment venni magának valami kis ennivalót, és hazatelefonált (már sokadszorra), hogy Bencével rendben ment-e a nap.

Hat körül megerősödtek, meghosszabbodtak az összehúzódások, és öt perces időközönként követték egymást.

Fent, a vajúdóban ismét kettesben lehettünk. Az előkészítést, zuhanyzást követően már erőteljesen vajúdtam. Nem zavartak. A szülésznő és az orvos is tiszteletben tartotta, hogy jelenleg nincs szükségünk rájuk. A hullámok alatt Gáborba kapaszkodtam, térdre rogytam, ő bíztatott. Nagyon jó volt így. Igazán együtt voltunk. Intenzív, intim, mondhatni erotikus élménye ez kapcsolatunknak. Arra is ekkor jöttem rá, hogy a vajúdási összehúzódás íve mennyire hasonlít az orgazmuséhoz – mennyire hasonlóan kell tudni átadni magam a hullámnak…

A műszer azonban alig jelzett méhtevékenységet, és fél tízkor is csak kétujjnyi volt a tágulás. Műszakváltás miatt már az az orvos vizsgált, akinél Bencét szültem. Tulajdonképpen örültem neki, hiszen tudtam, hogy jó szándékú és udvarias ember – „csupán” a gyakorlatával nem értettem egyet. Viszont a szülési terv ebben rengeteget segített. Az orvos igyekezett betartani a kéréseinket, még ha nem is igazán értette, miért akarok „ennyit szenvedni”, ha egy kis oxitocinnal hamar túl lehetnék az egészen… De ezúttal nem tágította kézzel a méhszájat, ritkábban vizsgált meg, és később, kitolás alatt sem préselte alkarral a hasamat (pedig a szemem sarkából láttam, hogy elindult a mozdulat, ám, becsületére legyen mondva, visszafogta).

Kicsit elcsüggedtem, hogy hiába érzem én lendületesnek, mégsem halad eléggé a folyamat. A szülésznő tanácsára elmentem még egyszer zuhanyozni. Jó ötletnek bizonyult. Sokáig folyattam magamra a meleg vizet – a hullámok még erőteljesebbekké és hosszabbakká váltak. A maradék hat centi tágulást, ha jól számolom, körülbelül két-három óra alatt értem el. Az időérzékemet kezdtem elveszteni – valamikor átköltöztünk a vajúdóból az „alternatív” szülőszobába. A szülésznő és az orvos kérésünk szerint félhomályt teremtett, hálás vagyok nekik érte.

Szerettem volna választott testhelyzetben szülni. Az orvos kérésemre megmutatta a szülőszéket, de valahogy viccelődve tette, nem is jutott eszembe kipróbálni. (Azt sugallta, hogy kényelmetlen, úri huncutság.) Volt bordásfal is, előtte matraccal, ám azt csak a kitolási szakig javasolták, akkor fel kéne mégis jutni a szülőágyra. Nekem az ágy mellett térdelve volt a legjobb, és a fájások alatt már jó ideje egyáltalán nem tudtam kommunikálni, közöttük se nagyon. Éreztem, hogy négykézláb lenne jó nyomni. A szülésznő azt mondta, hogy rendben van, de inkább a szülőágyon tegyem ezt. Huh, másfél méter magasan négykézláb egyensúlyozni azért nem ugyanaz… Aztán már nem is bántam, hogy a szülésznő megkért: forduljak mégis hagyományosba, ha lehet, mert négykézláb ő nem tudja vállalni a gátvédelmet. Nem éreztem bántásnak vagy gondnak, részletkérdésnek tűnt csupán.

A legnehezebb percek azok voltak, amikor már tolóingerem volt, nagyon-nagyon, a szülésznő pedig megkért, ne nyomjak rá, mert még nem tűnt el a méhszáj. No, akkor kiabáltam: „Nembíroknemnyomni,nembíroknemnyomni, ezdenehéééz!” Egy folyosón várakozó apuka másnap szemérmesen meg is jegyezte, hogy nehéz szülésem lehetett. Pedig akkor csak segített a kiabálás, nem fájdalmas ordításnak éltem meg. Már nagyon vártam, hogy tehessek végre a babám megszületéséért!

Közben az orvosnak el kellett mennie elvégezni egy császármetszést. Egyáltalán nem hiányzott, és tisztább pillanataimban, amikor épp tudtam gondolkodni, reméltem, hogy vissza sem ér, csak Áron születése után. (Utólag kicsit gyanakszom, hogy a szülésznő a dokotorurat akarta megvárni az én tolófájásaimmal…)

Már nem tudtam tovább várni. Nem zavart a kőmetsző testhelyzet egyáltalán, olyan boldog voltam, hogy végre nyomhatok! Minden fájdalom már ekkor elszállt, a tudatom kitisztult. Nyugodt voltam, erős, határozott, öntudatos és koncentrált. Bíztam magamban. Gábor kezét szorítottam (azóta is emlegeti, mennyire). Úgy éreztem, mi négyen együttműködünk: Áron, én, Gábor és a szülésznő, aki a gátat védte. (A csecsemős nővér volt még ott valahol a háttérben. Mindkét jelenlévő hölgy szimpatikus volt nekünk.)

Már szerintem a fejecskéje is látszott, mikor tettrekészen berontott az orvos. Rögtön segíteni akart: szúrni vagy vágni. „Lassulnak a fájások, rá kellene kicsit segíteni!” Már hozta is az infúziós állványt, én pedig, mintegy „véletlenül”, elkaptam a karomat előle. Még ez sem tudott megzavarni. „Borbála, rezeg a léc, én úgy látom, repedni fog az előző gátmetszés mellett!” Kértem, hogy akkor se vágjon, és a szülésznő is megerősített: hiszen mindjárt kint van, szépen tágul, nem lesz itt gond!

A fej átbújásakor a szülésznő tanácsára lassítottam a tempón, de aztán már tényleg nagyon hamar kisluttyant Áron. Kicsit lila és csúcsos volt a feje, megpaskolták a talpacskáját is, hogy mielőbb levegőt vegyen. Hamar a pocakomra került. Rendkívül dühösen sírt, később is nehéz volt megvigasztalni. Nem értettem igazán, hiszen viszonylag békés volt a születése. A fotókat nézegetve csak jóval később tűnt fel: az egyperces fényképen a hasa és a hasam között ott világít már a világoskék köldökcsat… Évekig úgy meséltem mindenkinek, hogy rögtön a hasamra került, a köldökzsinórt csak később vágták el. Most jöttem rá, hogy abban a fél percben, amíg fel sem ocsúdtunk az örömtől, a lábam között még végigcsinálták szegényen az egész protokollt…  

Gábor elkísérte őt a vizsgálóasztalhoz (amit mérgesen össze is kakilt), míg engem megvizsgált az orvos. Gratulált: két pici, belső horzsolással megúsztam.

A félhomályos szülőszobában óra nem volt, nem is jutott eszünkbe erre figyelni, így azt sem tudtuk, július 26-án vagy 27-én jött világra kisfiunk. Szerintünk talán éjfél előtt bújhatott ki (0:05-kor néztünk először az órára, de akkor már egy ideje velünk volt). 26-a 23:59 lett végül az anyakönyvezett időpont. Később kiderült, hogy Áron üknagyanyja (akiről én a keresztnevemet kaptam) is ezen a napon született. Ráadásul Anna-napon – a várandósság első hónapjaiban Annának hittük őt.

Nehezen, de megvigasztalódott, szopni kezdett kicsi fiunk. A saját öklét előbb találta meg, mint a mellemet. Aztán már szépen, békésen tölthettük az időt hármasban, félhomályban. Áron szopott, majd elszundikált. Mi becézgettük és boldogan csodáltuk családunk új tagját…

Áron születéséből a legmaradandóbb élmény a szerelmemmel való szoros együttlét maradt. Soha nem éreztem még magam annyira nőnek, mint akkor! A gyermekágyban engem meglátogatók sokszor szinte visszahőköltek a meglepetéstől, annyira sugárzónak, erőteljesnek és energikusnak éreztem magam és látszottam is, már másnap reggel. Érdekes, hogy a zavaró kórházi körülmények sem tudtak befolyásolni: a szakszemélyzet jelen lévő három tagját kedves, jó szándékú embernek találtam, és ez nagyobb súllyal esett latba, mint az, hogy nem mindent csináltak úgy, ahogy ideális esetben mi szerettük volna. Meg vagyok győződve arról, hogy ha mi merevebben, túl határozottan közelítünk hozzájuk, kevésbé szépre sikerül Áron születése.

2005-ben hoztam világra Bencét, beavatkozásoktól korántsem mentesen, aggódva, bizonytalanul. 2007-ben Áron születése körül békés volt a légkör, határozottnak és szerelmes, önbizalomteli, erős nőnek éreztem magam a kórházban. 2014 januárjában Abigél lányom érkezett közénk: itthon, apja és leendő keresztanyja társaságában, olyannyira beavatkozások nélkül, hogy még a bábát sem várta meg. De ez már egy másik történet…

Első szülésem "problémamentes", "normál" kórházi szülés volt. Problémamentes, normál, "hagyományos" kórházi szülés: kézzel történő méhszájtágítással, oxitocinnal, hasnyomatással, gátmetszéssel. Pedig akár szép és meghitt is lehetett volna. Az orvos kedves volt és jóindulatú, a "szokásos" protokollt követte - fogalma sem volt róla, hogy szépen, békésen lezajlott volna minden, ha engedi. Képtelen volt nem belenyúlni, tenni akart, segíteni akart mindenáron. Uralni a folyamatot.

Bence születését 2007 júliusában nagyon türelmetlenül vártuk. A piros betűs "terminustúllépő" címkét viseltem már magamon.  Az utolsó hónapban sok jósló összehúzódást tapasztaltam, a tervezett kórházi befekvést két nappal megelőző pénteki vizsgálaton azonban a nőgyógyász zárt méhszájat állapított meg. A vizsgálat fájdalmas volt, kis vérzés is kísérte – csupán a szülés után említette meg az orvos, hogy a magzatburok leválasztásával tulajdonképpen meg kísérelte indítani a szülést…

A szombati szerelmes reggelt követően sokáig ágyban maradtunk. Órákig beszélgettünk. Már elegünk volt az egy hónapos, végső várakozásból, a mindennapos készenlétből, tartottunk az elkövetkezőktől, a nem ismert folyamattól, attól, hogy hétfőn kórházba kerülök. A feszültségünket enyhítette, hogy kizokogtuk magunkat egymás vállán.

Bizakodóbban fejeztük be a délelőttöt, az ebéd kora délutánra csúszott. Fél kettőkor párom, Gábor épp a hamisgulyást főzte. Nekem mosogatás közben valami elkezdett csurogni a lábszáramon. Végre elkezdődött! Izgatottan, boldogan, bizakodóan kezdtünk készülődni. Egyedül az aggasztott, hogy tudtam, ebben a kórházban a magzatburok megrepedésétől 12 órányira van a császármetszés, ha addig nem bújik ki a baba.

Lezuhanyoztam, állva falatoztam egy kis dinnyét (mást már nem mertem, és az izgalomtól nem is kívántam). Gábor evett, hajat mosott, megborotválkozott – mégis csak úgy illő, hogy frissen, fitten fogadhassa első fiát-lányát.

Tanakodtunk, hogyan jutunk be a kórházba (kisvárosunkból a szomszéd nagyvárosba). Fájások még alig voltak, mentőt hívni nem akartunk. Arra nem vállalkozhattam, hogy 20-30 percet vezessek (Gábornak még nem volt jogosítványa).  Két fájás között kis trabantunkkal kidöcögtünk hát a vasútállomásra. Jó kedvünk volt, nem látszott rajtunk, hogy szülni megyünk. A vonaton már leülni nem nagyon mertem, annyira folyt a magzatvíz. LucaBence csak egyszer ijesztett meg: a kórház felé sétálva kevesebbet mozgott, én pedig elsírtam magam, hátha nem érzi jól magát már odabent. Még a köldökzsinór-előreesés is realizálódott lelki szemeim előtt, de Gábornak egész jól sikerült megnyugtatnia.

Feldobott lelkiállapot és bizonytalanság jellemzett az első vizsgálatkor. Nem esett jól a felvételt vezető doktornő fásultsága a hétvége lévén kongóan üres ambulancián. A méhszáj még csak egy ujjnyira volt nyitva, rendszeres összehúzódások sehol. A CTG és az előkészítés után (rosszul érintett, hogy borotválás közben véletlenül megvágott a szülésznő) egy kis időt tölthettünk kettesben a vajúdóban. Leküldtek a terhespathológiára, mondván, ebből valószínűleg reggelig sem lesz semmi. Adtak ágyat, tanácsolták, hogy pihenjek kicsit, addig Gábor kiment enni valamit. Ám nagyon hamar „produktívvá” váltak az összehúzódások: már rendszereződtek, pihegtem közben, és a méhszáj kétujjnyira nyílt. Visszamehettünk a vajúdóba.

Szerencsénkre kettesben lehettünk. Izgatottak voltunk, boldogok, egész kicsit türelmetlenek. Örültem mindegyik hullámnak, Gábor kezét szorongattam, ráborultam közben. A szülésznő csak néha jött be, nem hiányoltuk. Lassan besötétedett. A vajúdót csak a folyosóról beszűrődő fény világította meg. Kettesben voltunk, szerelmesen egymásba, és nagyon készültünk a kisbabánkkal való találkozásra. Gábor sokat biztatott és szépnek talált.

Az ügyeletes orvos pont az én választott orvosom volt. Kedves, udvarias férfi. Már előre megbeszéltem vele, hogy minél kevesebb beavatkozást szeretnénk, ha lehet, a gátmetszést is mellőzve. (Rövidlátásom miatt eredetileg császármetszésre determináltak, csak saját felelősségemet írásban is elismerve választhattam a természetes utat.)

Este fél tízig minden rendben, „előírásszerűen” ment, négyujjnyi tágulásnál azonban „megakadt” a folyamat. Órákon keresztül nem változott a helyzet, én kezdtem emiatt szorongani, görcsös lettem (nem tudok megfelelni az elvárásoknak! mi lesz, ha baj történik?), a fájások fájtak, kínlódtam. Az orvos többször is kézzel tágította a méhszájat fájás közben – borzalmas erőszaktevés! Rosszabb volt bármelyik összehúzódásnál! Hangosan jajgattam közben, pedig igyekeztem visszafogottan reagálni… Azonban most, egy szinte zavartalan második kórházi szülés (melyet ugyanő vezetett, de már írásos szülési tervvel érkeztem) és egy itthonszülés (melyet lekésett a bába) tapasztalataival a lelkemben sem tudok rá haragudni. Tudom, hogy segíteni akart, jót akart akkor és a továbbiakban is. Az, hogy minden szándéka ellenére sokat rontott a helyzeten, már más kérdés… (És az is, hogy miért nem volt képes nem akadályozni egy szépen alakuló, természetes folyamatot.)

Az előírásnak megfelelően próbáltam a folyosón sétálni, de már lépni is alig bírtam. Jól akartam csinálni, meg akartam felelni. Csak pihegtem, vonszoltam magam, kapaszkodtam a korlátba a bántóan éles neonfényben. Szorítottam szerelmem kezét. Kezdtem elfáradni. Kezdtem pánikba esni: rettenetesen féltettem a babát. A szakszemélyzet szerint a fájások „nem voltak megfelelőek”, és az orvos „már rég nem látott ilyen merev méhszájat”… A kicsi szívhangja állítólag romlott (bár utólag úgy gondolom, hogy csak az összehúzódások alatti természetes lassulást nevezték így).

Kaptam méhszájlazító injekciót, aztán oxitocin-infúziót is. Már közel volt a kitolási szak – a félelem, a kiszolgáltatottság, a bizonytalanság érzésére emlékszem leginkább.

A kitolást vezényléssel igyekeztek „segíteni”. A szülésznő határozottan leszidott: nem jól nyomok – ha hangot adok közben, akkor „elpazarlom az erőmet”! Az orvos erőteljesen nyomta a hasamat, valósággal rámfeküdt, alig kaptam levegőt. (Másnapra berekedtem, bevérzett a szemem, apró véraláfutások borították az egész mellkasomat és kék-zöld foltok a hasamat.) A félelem dominált: ugye rendben van a baba? A szülésznő és az orvos is izgulhatott talán: nem nyugtattak meg hatékonyan, bár az orvos kommunikációja mindvégig kedves, udvarias maradt. Mindennél nagyobb szükségem lett volna pedig néhány, az aggodalmamat csillapító szóra egy kompetens személytől. Gábor a fejemnél állt, biztatott, markoltam a kezét, karját (ő is kéken-zölden kezdte a másnapot). Aztán már se nem láttam, se nem hallottam.

Aztán – „természetesen” gátmetszést követően – kibújt a feje, majd egy csusszanással a teste is. El sem akartam hinni! Gábor könnyes szemmel, lelkesen üdvözölte: fiú! (Nem tudtuk előre a nemét, de az utolsó órákban már nagyon fiút éreztünk.) Én még mindig aggódva, pánikban kérdezgettem az orvost: jól van? jól van? Bence kék volt, ám hamar összeszedte magát, hangosan sírni kezdett (7/10-es Apgar).

2007. július 24-én, vasárnap éjjel háromnegyed egy előtt öt perccel született első kisfiam.

Gábor kísérte Bencét a vizsgálóasztalhoz és az inkubátorhoz. Bence sírt – édesapja a nővérrel nem törődve elkezdte énekelni az egyik Kispál és a Borz számot, amelyet esténként együtt énekeltünk neki. Bence abbahagyta a sírást és ránézett…

A sérüléseimet összevarrták, viszonylag hamar mellre tehettem a kisfiamat. Rögtön rácuppant – mint kiderült, nem is jó helyre: a melllbimbóm szélén lila folt hirdette még egy héttel később is eltökéltségét, kitartását. Hármasban maradtunk, félhomályban: Bence csukott szemmel, buzgón szopott, mi boldogan, megkönnyebbülve csodáltuk őt.

Három óra felé vittek le a gyermekágyas osztályra: búcsúznunk kellett egymástól. Gábor a hajnali busszal hazament, Bencét reggel hétig tartották fent megfigyelni. Hosszú órák voltak! Túlfűtött voltam, izgatott, vágytam a kisfiam után – aludni egy percet sem tudtam (a karomba ültetett kanül is fájt). Kisbabám nem érkezett meg pontban hétkor: őrülten aggódni kezdtem, kétségbeestem – ugye nem történt baja?

Szinte egész nap szoptattam. Megilletődtem a tudattól: most már tényleg anya vagyok, szülők vagyunk. Elgyötört és megviselt voltam, de még tartott az extázis. A látogatók miatt azonban pihenni nem lehetett. Első éjszakánk viszont így életem egyik legnehezebb éjszakája volt. Már magamon kívül voltam a fáradtságtól. Kedves, érzékeny kicsi fiam vagy szopott, vagy sírt, aludni nem nagyon tudott. Ellazult, elaludt végre, majd, mint akinek eszébe jutott valami, felriadt, összerezzent és zokogni kezdett. Nagyon. Egész éjjel. Bármit megtettem volna, hogy segíthessek neki, mindemellett alig éltem a fáradtságtól.

Bence születésének történetét ma kicsit más szemmel látom, mint akkoriban. Tudom, hogy ha akkor békén hagynak minket, gond nélkül, saját ritmusunkban jöhetett volna világra. Több bátorításra és kevesebb beavatkozásra lett volna szükségem. Mint sajnos a legtöbb olyan asszonynak, aki ma Magyarországon, kórházban szül.

Ám valami miatt mégis így alakult: három szülésem szinte egymásra épül. Bencénél még a bizonytalanság érzése volt az uralkodó. Áron születésekor már magabiztos voltam, alig vártam a szülést: nem csak túllenni akartam rajta. Abigél pedig valószínűleg nem véletlenül született szaksegítség nélkül, otthon…    

Tavaly egy dúlablog pályázata kapcsán ("Anyává válni") merengeni kezdtem háromszoros "anyává válásom" periódusain. Jól esett végiggondolni, leírni.

Az anyává válás után való vágyakozásom nagyon-nagyon korán elkezdődött. Két öcsém volt, a „kicsikre vigyázó nagylány” szerepe természetesen teher is volt és büszkeség is; magától értetődő azonosulási lehetőséget kínált az anyaszereppel. Kilenc éves voltam, mikor édesanyám várandós lett harmadik öcsémmel. Nálunk sosem volt „gólyamese”: izgatottan nézegettem a Gyermek születik című album méhen belüli magzatokat ábrázoló fotóit. Szinte fizikailag vágytam rá, hogy kisbaba növekedjék bennem, holott még testileg kislány voltam.

Aztán kisöcsémnek „második anyja” lettem. Mikor tizenkét évesen kollégiumba mentem, nem a szüleim után sírtam, hanem a másfél éves Máté hiányzott legjobban. Szoros kapcsolatunk az én kamasz koromban kezdett lazulni, mikor elkezdtem fiúkkal találkozgatni - ekkor az anyáskodás, anyaság utáni vágy háttérbe szorult egy időre.

Nagy szerelmemmel, leendő férjemmel egyetemistaként találkoztam. Természetes volt számunkra, hogy viszonylag hamar (házasságunk első évében) valóban családot alapítsunk. Az első negatív terhességi teszt kétségbe ejtett: féltem, hogy nekem soha nem lehet gyermekem. Aztán egy átzokogott Quimby-koncert és egy félbehagyott tejeskávé után kiderült, hogy csak túl korai volt a tesztelés...

Az első várandósságot körülvevő bizonytalansággal, de nagy örömmel készültünk Bence érkezésére. A boldogságot még megzavarták a jövővel kapcsolatos kételyeink, félelmeink. Tíz éve történt: akkori önmagamat lelkiismeretesen készülő, kicsit bizonytalan, fiatal lánynak látom. Tanfolyamra jártunk, hozzáolvastunk; sokat beszéltünk a babához, minden este énekeltünk neki, naplót vezettünk róla: az életünk része volt az első perctől fogva. A várandósság azonban tényleg babavárás volt elsősorban: türelmetlen voltam, inkább siettettem volna az időt, hogy mielőbb karomban tarthassam őt, mielőbb anya lehessek igazán. Sokat figyeltem befelé, a babára – de nem figyeltem igazán befelé, magamra.

Bence születése problémamentes, kórházi szülésnek tekinthető: rutinszerű oxitocinnal, hasnyomatással, gátmetszéssel. Ugyan közvetlenül utána igyekeztem úgy felfogni, hogy minimális beavatkozás történt csak, az érzés, ami megmaradt, az inkább a bizonytalanság, a félelem a komplikációktól, a bizalmatlanság. Párkapcsolatunkat megerősítette a közös élmény, intim pillanatokat is megélhettünk kettesben a félhomályba burkolózó vajúdóban, azonban ma már tudom, mennyire messze volt ez a háborítatlanságtól.

Az első napok folyamatos szoptatással, halálos fáradtságban teltek. A 4-5. napon szörnyű hangulatok lettek úrrá rajtam. Zokogtam, és miközben féltőn őriztem a kisfiamat, úgy éreztem, néhány mozdulattal véget lehetne vetni ennek a kis törékeny életnek. Ahogy sötétedett, egyre inkább pánikba estem. (Ez a – nyilván főleg hormonok által kialakuló – mélypont másik két szülésem után is jelentkezett, de nem ilyen mértékben. És nem ilyen félelmetes módon: hiszen már tudtam, mire számítsak.) Azt hiszem, kimondatlanul is ekkor döbbentem rá arra, hogy ami történt, visszafordíthatatlan. Örökre felelősek leszünk valakiért, akinek az élete az első években tőlünk függ. Fájdalmat fog okozni nekünk csupán azzal, ha nem érzi jól magát. Soha nem élhetjük úgy az életünket, mint addig. Hiába tudtuk ezt az eszünkkel előtte is, hiába volt várva-várt a gyermek, akinek az érkezésére sokat készültünk, ezt a kemény ráismerést nem lehetett megúszni.

Első pillanattól kezdve kötődően akartuk őt nevelni (bár magát a kifejezést még nem ismertük) – később rájöttünk, a mi személyiségünk számára ez az egyetlen hiteles „nevelési módszer”; őszintén máshogyan nem is tudnánk csinálni. Ám első babánál a környezet sokat nehezíthet a dolgon. A sok jó szándékú tanács elbizonytalanít: az ember nem mer a saját megérzéseire hallgatni. Szoptassam igény szerint – de ha lehet, körülbelül három óránként, és ne aludjon el a mellen…? Ha velünk alszik, le sem lehet majd vakarni…? Akkor is szoktassam hozzá mások jelenlétéhez, ha a babának és nekem is az az igényünk, hogy folyamatosan együtt legyünk…?

Kicsi, de jelentős lépés volt anyává válásom útján a döntés: kisfiam valószínűleg „anyá”-nak fog szólítani engem. Tudom, másoknál ez természetes, ám én és a testvéreim a keresztnevükön szólítottuk a szüleinket. Szülés előtt úgy gondoltam, ha a párom által adott becenevemmel azonosít majd a gyermekem, az sokkal személyesebb, mint ha úgy szólít, mint ahogy minden nőnemű szülőt szólítani szokás a világon. Az, hogy vállaltam és megszerettem az „anya” megszólítást, nekem a szereppel való teljesebb azonosulást is segítette. (A fiúk évekkel később, immár kiskamaszként, viccből gyakran szólítanak úgy engem, mint a párom. A szerelmemmel viszont nem anyázzuk-apázzuk egymást.)

A napi huszonnégy órás készenlét fárasztóbb volt, mint eredetileg képzeltük. Eredetileg valahol – kis módosításokkal – szerettük volna a „régi”, fiatal életünket élni: majd magamra kötöm, jön velünk ő is. Csakhogy a mi Bencénk a nyugalmat és a kiszámíthatóan alakuló napokat szerette, érzékeny volt, sírós, és félóránként meg kellett állnom szoptatni, úton-útfélen. Anyává válni anyává váltam, ám nem éreztem magam mindig kompetens anyának. Élveztem kisfiam fejlődését, ahogy nyílik ki előtte – és előttünk is, újra – a világ, de az önbizalom eleinte gyakran hiányzott a boldogsághoz.

Mire második gyermekünkkel várandós lettem, már magabiztosabbá váltam. Tudtam, hogy mindhármunknak jó, ha velünk alszik, természetes, ha az újszülött 24 órából 18-at mellen tölt (és ezt ki fogja nőni), bevált a mosható pelenka, számunkra nélkülözhetetlen a hordozókendő… Olvastam már annyit, beszélgettünk annyit a férjemmel ezekről, hogy ne érdekeljen, mit mond a szomszéd néni.

Az egygyermekes állapotunkat végig csak ideiglenesnek tekintettem. Boldog voltam, hogy szerető kapcsolatunkra immár „igazi” család épülhet. Bence két éves és két napos volt, mikor Áron megszületett.

A várandósság más volt vele: rutinosabb voltam, ritkábban aggódtam. Ugyan kevesebb időt tudtam a kis magzattal „kettesben” tölteni, csak vele foglalkozni, azonban velünk élt, velünk tapasztalta ő is a világot, tudatában voltam minden pillanatban kettős anyaságomnak. Készültem a szülésre, sokat olvastam, töprengtem még mindig, és egyre fontosabbnak tartottam a békés születést.

Áron világra jövetele alig-háborított kórházi szülés volt. Szinte erotikusan intim élmény szerelmemmel. Kicsattanóan energikus voltam utána. Soha nem éreztem még azelőtt ilyen erős, energikus nőnek magamat. A gyermekágyban engem meglátogatók visszahőköltek a meglepetéstől, olyan feltöltődött, magabiztos fiatal asszonyként jelentem meg.

Azonban az elhúzódó kisgyermekes lét során az anyaságba való süppedés sokat elvett a nőiességemből, a lendületemből. Kimerített a nemalvás, a tandem szoptatás. Úgy éreztem, kiestem a felnőtt társadalomból, csak bogyóbabóca-szinten vagyok képes társalogni. Képtelen voltam nem rabnak érezni magam, miközben pedig nem tudtam és nem is akartam egy percre sem elengedni magam mellől a fiúkat. Én akartam a kötöttséget, miközben küzdöttem is ellene.

Az óvodába lépés nekem talán nagyobb trauma volt, mint nekik. Ha anyagilag megtehettem volna, néhány évig még biztosan otthon maradok velük. Fájt, hogy nem velünk fogják folytatni csupán a világ felderítését; nem csodálhatom minden percben a fejlődésüket; nem csak azokat a szavakat használják majd, amelyeket tőlünk tanultak… Máris elkezd elválni az utunk egymástól.

Azonban felfrissített, hogy visszamentem dolgozni: a közel öt év után fontos volt megtudnom, hogy nem „csak anyá”-vá váltam, hanem (még mindig) tudok felnőtt emberek között is funkcionálni. Sőt, az anyaság során szerzett tapasztalataim által érettebb lettem. Magabiztosabban mozogtam a munka világában, habár hivatásomban nem volt több a gyakorlatom, mint a szülés előtt - hiszen évekre kiestem belőle, és kevesebb időt is tudtam rászánni a gyerekek mellett. Nehezen tudtam folyamatosan "megosztani" magam, úgy éreztem, a gyerekeimtől veszem el magam, mikor dolgozom. De hát nyilván így van ezzel minden családos nő.

Évekig kínlódtam a tudattal, hogy én még nagyon szeretnék egy harmadik kisbabát, holott a körülmények nem tűntek ideálisnak, így a párom sem vágyott rá igazán. A fiúk hat és nyolc évesek voltak már, mire eljutottunk addig, hogy férjem is el tudta képzelni, képesek lennénk kiegyensúlyozottan fogadni családunk bővülését.

Abigélre való várakozásunk, az ő születése és az első hónapok az anyává és kiegyensúlyozott nővé válás újabb lépcsőfokát, talán beteljesítését, betetőzését jelentették számomra. Vele vált teljessé a családunk!

Soha nem éreztem magam, a testem annyira értékesnek, mint várandósság, kiváltképp, mint harmadik várandósságom alatt. Sosem voltam még talán ilyen nőies. Sugárzó voltam, vonzó. Már nem csak arról szólt ez az időszak, hogy mielőbb magunkhoz ölelhessük a kicsit, hanem tudtam (és akartam) élvezni magát az áldott állapotot. Ez nagy vonalakban még az ilyenkor szokásos apróbb kellemetlenségek ellenére is sikerült.

Az intézményen kívüli szülés mellett döntöttünk. Nem sok kétely maradt bennem. Az aggályok közül a lehetséges komplikációkra vonatkozott kevesebb – inkább attól tartottam, hogy terminustúllépés miatt kórházba kell vonulnom, vagy pedig nem ér ide a bába, szaksegítség nélkül maradunk. Végül ez utóbbi történt. A folyamat hirtelen gyorsult be, és Abigélt hárman fogadtuk: én érintettem először, még a szülőcsatornában, édesapja velem együtt kiabált: „Gyere, Abigél, gyere, már nagyon várunk!”, dúla barátnőm karjába született… Annyira miénk volt ez az életre szóló élmény! És átléptem általa a saját határaimat. Szabálykövető, visszajelzés-függő valakiként kénytelen voltam bízni a saját testemben, csak magamra hallgatni! Bízni magamban, a babában, a világban.

Abigéllel sokkal felszabadítóbbnak éltem meg a kisbabás időszakot, még a csecsemő melletti „bezártságot” is. Végre mertem teljesen magamra hallgatni – és a babára! Nem okozott gondot órákon keresztül szoptatni őt újszülöttként. Lelkifurdalás nélküli öröm páromnak és nekem is hosszan beburkolózni a kislány illatosan puha aurájába (együttalvás, hónapokig tartó, folyamatos hordozás). Önfeledten tudunk gyönyörködni benne; nem akarjuk már összemérni az átlaggal, hasonlítani másokhoz. Nem (annyira) esem kétségbe egy nyűgösebb nap lezárultával. Merem nem megcsinálni a házimunkát, mikor fontosabbnak látom, hogy a kicsivel legyek.

Anya-létem újdonsága lett, hogy leendő és friss anyuka-ismerőseim gyakrabban találtak meg kérdésekkel, kíváncsiak voltak a tapasztalataimra, felkészültnek és kompetensnek érezve engem. 

A szülőséget mindketten változatlanul tanuljuk. Megtapasztaljuk, milyen testvérek szülőjének lenni. Milyen babáénak, totyogóénak, óvodásénak. Kiskamasznak, kamasznak. Folyton gondolkodtunk, gondolkodunk. Problémázunk, sokszor akkor is, amikor nem kellene. Olvasunk, utánaolvasunk. Beszélj úgy, Éjszakai gondoskodás, Egyszerűbb gyermekkor. Megoldásokat keresünk. Homeopátia, kineziológus, erőszakmentes kommunikáció.

Megtapasztaljuk, milyen fontos, hogy merjünk, tudjuk támaszkodni egymásra, bízni egymásban. Amikor egyikünknek éppen sok a három gyerek, elfáradt, ingerült, a másikunk igyekszik tehermentesíteni kicsit. Egyetértünk, összetartunk. Megbeszélünk, kibeszélünk, szétbeszélünk. A szülőséggel párhuzamosan a párkapcsolatunkat is igyekszünk építeni. Van, hogy ez a nehezebb - az anyaság/apaság mellett időt, energiát szakítani magunkra...

Ha nyitottak vagyunk, szinte többet tanulunk mi a gyerekeinktől, mint ők mitőlünk. Személyiségünket jobban fejlesztik ők bármi másnál. Bence például a bizalom, a biztonság megteremtésének képességére tanít. Első gyermekként minden korszakot ő ismertet meg velünk először. Áron (hosszúra húzódó dackorszakkal, szenvedélyes természetével) többek között türelemre, önuralomra, rugalmasságra "kényszerít". Tükröt tart feszültségeinknek, felnagyítja idegeskedéseinket. Megtanít, mennyire fontos a megbocsátás, az elengedés. Abigél olyan csodálatosan derűs jelenség, aki minden nap rácsodálkozik a világra, még egy tüsszentésnek is tud örülni. Ha gondja van, megoldja; ha egyedül nem megy, segítséget kér. Ha a nehézség megszűnt, nem kesereg rajta, továbblép. Egyszerűen bízik a világban és jól akarja érezni magát benne. Most ő a példaképem. Csak tanulni lehet tőle.

Látom a fiainkon, hogy a kötődő nevelés „ellenére” (vagyis pont ezért) kedves, eleven, érzékeny, talpraesett kissrácok lettek, akik nem lógnak az anyjuk szoknyáján, viszont, ha szükségük van ránk, akár szó szerint ránk másznak a napi érintésadagjukért. Tudom, hogy nem csinálom tökéletesen az anyaságot. De azt is tudom (még ha küzdök ezzel a mai napig), hogy ez így természetes. Vekerdy tanár úr (is) mondja valahol: a gyerekeim többet tudnak kapni és tanulni egy igyekvő, szerető anyától, mint egy (nem létező) tökéletestől.

Néha nehéz hármójuk között egyensúlyozni úgy, hogy az ember ne érezze szolgának magát. Néha iszonyatosan nehéz. De (újabb közhely, amivel nyugtathatjuk magunkat): megtapasztaltuk, hogy a nehezebb időszakok mindig elmúlnak. És hamarosan az anyaság/szülőség újabb kihívásaival nézhetünk szembe: izgatottan figyeljük, hogyan lesznek fiaink egyre önállóbbak: pengeélesen kritizáló, saját magukat építő kamaszok. 

Mára az anyaság természetes állapotommá vált, beépült az életembe, az énembe, énképembe; minden bizonnyal mások is anyaként határoznak meg engem elsősorban. Képtelen vagyok elképzelni magamat, mint nem-anyát. Viszont azt is megtanultam az évek folyamán, hogy nem tesz jót a személyiségem sokszínűségének, ha csak az anyaságon keresztül definiálom magam. Egysíkúvá tesz, egysíkúvá tenne, ha életem értelmét az anyaságban határoznám meg. Most, hogy pici lányom lassan kétéves, ideje lenne, hogy újra kikapaszkodjak a saját homokozómból, védett itthoni világomból - ám valami miatt ez nagyon nehezen megy... 

Két évvel ezelőtti adventünk csodálatos volt - elsősorban kislányunk várásáról szólt. Egy hagyományos-oxitocinos és egy szülésiterves-békénhagyós szülést követően itthonszülésre készültünk. Abigél januárban érkezett meg közénk. A szülés élményét egy hónapon belül kiírtam magamból (a tortenetek.szules.hu és a dulaszuletik.blogspot.com lapokon fent is van) - most (kicsit átírva) ide is felteszem.

 A szülés előtti hetekben csak vártunk és vártunk, én egyre türelmetlenebbül. Minden apró jelben a szülés indulását véltem felfedezni. Elsősorban amiatt voltam nyugtalan, hogy "terminustúllépőként" be "kell" majd feküdnöm a kórházba - ahogyan ez Bence és Áron születésekor, 8,5 és 6,5 évvel ezelőtt is történt.

2014. január 22-én, kedden, várandósságom 41. hetének utolsó napján a hajnali fél három felé érzett méhösszehúzódások már tényleg a közelgő eseményt jelezték - ám még nem mertem hinni benne, hogy ez már tényleg "az". Hasonlókat tapasztaltam előtte egy hónapig, szinte minden nap. A kontrakciók sokszor meglepően erősek és rendszeresek voltak.

Még aludtam kicsit, de nem túl mélyen. A párom, Gábor reggel hatra ment dolgozni, én meg tartottam az aznapi NST-vizsgálattól, az esetleges konfrontálódástól. (Előző nap csak saját felelősségre jöhettem haza, miután mindent rendben találtak.) Még az is eszembe jutott, jó lenne, ha a mai napra táppénzre menne kedvesem, nem hagyna egyedül.

Korán keltem, Bencét és Áront is korán keltettem. Nagyon ügyesek voltak, rendkívül hamar elkészültek. Reggelizni sem kívántak, így maradt fél óránk még mesét olvasni iskola-óvoda előtt. Valahogy nem esett jól ülnöm, mintha az ücsörgés a hasamat nyomta volna alulról. Aztán a fürdőben észrevettem, hogy pár csepp vér kíséretében elment a nyákdugó. A fiúknál ezt hamar magzatvízcsorgás követte, ám tudtam, hogy elvileg akár napokat is várathat még magára a szülés. De végre valami biztosan elkezdődött!

Felhívtam Gábort, majd Beát, a bábámat. Azt mondta, ha lehet, még fél kilencig részt vesz egy megbeszélésen, de azonnal értesítsem, ha már vannak komolyabb összehúzódások. Még csak szórványosan és gyengén voltak. Zsuzsát, a dúlámat nem értem el, neki kicsit később szóltam.

A gyors telefonok után visszamentem a türelmetlen fiúkhoz és Münchausen báró kalandjaihoz. Bencéért időben jöttek, Áronnal felszálltunk a 7:21-es buszra. Az összehúzódások már érzékelhetőbbek voltak, de úgy készültem, hogy miután elkísértem őt az óvodába, felszállok a következő buszra, hogy negyed tízre beérjek a kórházba. Az óvó néninek biztonság kedvéért szóltam, hogy ha nem én jönnék Áronért, nyugodtan engedjék haza sógornőmmel, Dórival is.

Az oviból kifele jövet már nézegettem az órámat: az összehúzódások körülbelül 10 percenként jöttek és 20-25 másodpercesek voltak. Még gond nélkül sétáltam és beszélgettem mellettük. Megküzdöttem néhány „Te még mindig egyben vagy?”-féle megszólítással, csevegtem egy tavaly szült háromgyerekes anyukával. Gábort többször felhívtam: nagyon nehezen döntöttem el, bemenjek-e a vizsgálatra. Arra gondoltam, a busz zötyögése még előbbre is viheti a dolgokat, ám tartottam tőle, ha bemérik a fájástevékenységet, nem akarnak majd hazaengedni.  Amiatt is aggódtam, hogy ha mégsem ma lesz „az” a nap, másnap majd „bűnösként” kell a kórházi személyzet elé állnom… Végül Gábor felhívta a terhespatológia szakambulanciát, családi okokra való hivatkozással lemondta az időpontot (jól fogadták, másnapra kaptam újat), én pedig még sétálgattam kicsit.

A kontrakciók lassan erősödtek, rendszereződtek, bár még nem percre pontosan jelentkeztek. Elindultam hazafelé, közben anyukámat is felhívtam – kérte, ha elment a magzatvíz, azért szóljak. (Már szülés után beszéltünk ismét; el sem akarta hinni.) Útközben vettem kenyeret (hátha többen vacsorázunk ma), Bencének másnapra tízórait. Három kilométert sétálgathattam összesen kényelmesen, jólesően. Mire a házunkhoz értem, már meg-megálltam az összehúzódások alatt.

Otthon elrakosgattam az elöl lévő tárgyakat. Zsuzsának, Beának, Dórinak és Gábornak szóltam, hogy a kontrakciók erősödnek, 8 és 15 perc között jönnek, nem igazán rendszeresek. Már-már lassan elhittem, hogy ezek nem csupán jóslófájások – de hogy mikor lesz belőle „valami”…? Bea azt jósolta, vagy fél háromig túl leszek rajta, mielőtt Bence megjön, vagy megvárom, amíg mindenki hazaér. Talán estére? gondoltam én. Azt javasoltam, ne induljon még el Győrből (2-2,5 óra autóval). Zsuzsa úgy tervezte, fél kettő felé ér hozzám busszal. Nem érzékeltem, hogy hamar sebességet válthat a folyamat. Pedig Bea előzőleg figyelmeztetett, hogy amilyen hosszú idő óta intenzíven készül már a testem, lehet, hogy gyors lesz a végkifejlet.

Bekapcsoltam a vajúdáshoz Gáborral kettesben összeállított YouTube-listát. Ha jött egy-egy hullám, megpróbáltam belesodródni teljesen, de bizonytalannak éreztem magam. Zavart, hogy nem elég rendszeresek, olykor negyedóra is kimarad. Még a Nandu-könyvben olvasott, fájáserősító akupresszúrával is próbálkoztam kicsit. Beszéltem Abigélhez (akiről még nem tudtuk biztosan, nem Ambrus-e), biztattam őt és magunkat.

Nekiláttam ebédet főzni, gondoltam, ez még simán belefér. Tíz óra felé azonban egyre kevésbé tudtam figyelni arra, amit csinálok. A zene csak zavart, ki is kapcsoltam. Azt vettem észre, hogy elfelejtem a hullám végére, mit kezdtem el csinálni előtte. Azért a kontrakciók között összeraktam a káposztás tepsis krumplit, be is tettem a sütőbe.

Háromnegyed tizenegy felé kezdtek komolyra fordulni a dolgok. Az összehúzódások valamivel előtte kezdtek négy-öt percesek, rendszeresek és erősek lenni. Éreztem, ahogy megváltozik a tudatállapotom. Semmi másra nem voltam már képes figyelni. Felhívtam Beát, hogy talán indulhat Győrből, Dórit, hogy érjen ide négyig Pestről, mire Áronért menni kell. Állítólag még elég összeszedettnek tűntem. Gábort is kértem, jöjjön. Megbeszéltük, hogy elmegy Zsuzsáért is: ha úgy alakul, ne csak ketten legyünk.

Pár perccel később már nem igazán tudtam volna higgadtan beszélgetni, még a szünetekben sem! A hullámok hosszát és rendszerességét sem bírtam már figyelni. Aztán azt vettem észre, hogy egymást érik szinte az összehúzódások, és olyan erősekké váltak, hogy közben jajgatok, nyögök önkéntelenül. Gyorsan becsuktam az ablakokat… Erőt véve magamon valahogy befűtöttem: nem mertem vele megvárni Gábort, éreztem, nagyon felgyorsultak az események, és a babának kell majd a meleg! Ekkor már folyamatosan potyogott a könnyem, jajgattam. Kezdtem kicsit pánikba esni: mi lesz, ha még Gáborék sem érnek ide, én itt vagyok egyedül, felöltözve?! Bence szülésénél nem szólaltam meg, Áronnál csak közvetlenül a kitolási szak előtt adtam ki önkéntelenül hangokat… Most olyan jól esett jajgatni! A köröket róttam a lakásban, zokogtam, és azt mondogattam hangosan, az ablaknál állva, hogy „szükségem van egy kis időre”, hadd érkezzenek meg Gáborék. Magányosnak éreztem magam. Felhívtam Zsuzsát, pár perccel később Gábort, már tőmondatokban kérve, hogy siessenek, nagyon siessenek. Beával is közöltem, hogy sürgős... Már sejtettem, hogy ő nem fog ideérni. 

Gábor és Zsuzsa igen gyorsan pattantak ki a kocsiból. Gábornak a nyakába borultam – nagyon megkönnyebbültem, hogy végre ideértek! Még próbáltam kommunikálni velük valamennyire. Le is lassultak a hullámok egy kicsit. Zsuzsa javaslatára átöltöztem két kontrakció között. Észrevettem, hogy némi tágulási vér is távozik, és éreztem, hogy a baba feje belülről feszíti a fenekemet. El sem tudtam hinni, hogy már itt tartunk! A hullámok hamar újra felerősödtek – közben sírtam és (leginkább a kályha előtt a járólapon) Gáborba kapaszkodva térdre borultam. A kontrakciók között csak mentem és mentem; a könnyeimen át mosolyogtam; örültem, hogy jól haladnak a dolgok. Közben Gábor gyorsan beszélt röviden Beával, Dórival, Zsuzsa pedig takarót terített a földre, hogy tudjak hova térdre zuhanni. Zsuzsa mindenfélét javasolt, de semmire sem voltam már vevő: se borogatás, se akupresszúra, se masszázs, se labda nem kellett. Kezdtem kibírhatatlannak érezni a fájdalmat. És egyre csökkent a kontrakciók közötti idő.

Átköltöztünk a nappaliba, kicsit tágasabb helyre, mint a kályha előtti fél négyzetméter. Zsuzsa és Gábor gyorsan berendezték a „szülőszobát” a takarókkal, PVC és dekubitusz lepedőkkel, hősugárzóval. Szerencse, mert már nem sokáig tudtam helyet változtatni.

Nagyon sokat kiabáltam, sikoltoztam. Úgy éreztem, nem bírom tovább. Az adott erőt, hogy olvasmányaimból tudtam: ez teljesen normális érzés, és azt mutatja, hogy közel vagyunk a célhoz! Éreztem, hogy minden egyes kiabálással megy egyre lejjebb bennem a pici feje. Éreztem a kiáltásokban, sikolyokban az erőt.

Az egyre rövidülő szünetekben eleinte magyaráztam, helyesbítettem, helyzetet jelentettem. Helyet változtatni már nem bírtam: térdeltem Gáborral szemben, a kontrakciók közben kapaszkodtam belé, ordítottam, húztam-toltam őt, a pólóját haraptam, vagy a vállgödrébe fúrtam a fejem. Ő nagyon rámhangolódott, a lélegzetén is lehetett érezni. Később mondta, nagyon közeli az erotikához ez az intim egymásrahangolódás. Zsuzsa mögöttem térdelt: „megengedtem”, hogy a kontrakciók közben nyomja a keresztcsontomat.

Aztán már nem is nagyon volt szünet az összehúzódások között. Már csak felszólító módban tudtam kommunikálni: „Vizet!” „Ne beszéljetek!”.  A szülés folyamatával kapcsolatos olvasmányaim, Nandu, Ina May Gaskin pörgött a fejemben (már amikor éppen tudtam gondolkodni), és sok minden mellett az is eszembe jutott, megoldhatta volna ezt a természet okosabban: mint Münchausen báró holdbéli óriásainál, akiknek a hasába egy ajtón keresztül kellett (evés helyett) betenni egy havi élelmet…

Az esetleges komplikációkon aggódni sem nagyon volt időm. Zsuzsától vártam, hogy minősítse normálisnak a tágulási vérzést; eszembe jutott, hogy jó lenne szívhangot hallgatni, jól van-e a baba. Azonban igazából nem éreztem úgy, hogy bármi gond lehetne.

A legnehezebb az volt, hogy nem tudtam picit sem pihenni a kontrakciók között. Hangosan kértem is: „Egy kis időt! Szükségem lenne egy kis időre!” És kaptam is. Gábor szerint egyszer volt egy perc két összehúzódás között, mikor fellélegezhettem („pihenj és légy hálás”). Valószínűleg eztán kezdődött a kitolási szak…

Már előtte is nyomtam lefele a babát a kiáltásokkal, de ekkor hirtelen megváltozott a hangom. A kiabálás, sikoltozás helyett mély, oroszlánüvöltés-szerű torokhangok hagyták el a számat. Kezdtem hatékonynak érezni magam! Később már csak megkönnyebbülve, összeszedetten nyomtam, nyomtam, nyomtam, nem kellettek már a hangok sem.

Valamikor ekkor lehetett, hogy megvizsgáltam magam. Egy pillanatra megijedtem a puha és rugalmas valamit tapintva: úristen, még majdnem zárt a méhszáj, nekem meg máris tolnom kell?! Aztán rájöttem, hogy az a valami már a magzatburok! Úgy éreztem, könnyebben menne, ha már a feje lenne ott, nem a burok, de nem tudtam kirepeszteni a kezemmel. Éreztem, hogy minden nyomással jön lejjebb! Aztán nagyjából két nyomással később ki is durrant magától. Meglepődtem, mert nem hajas fejbőrt tapintottam: lehet, hogy ez nem is a feje?! (A fülecskéje lehetett.)

A tolófájások között egy ideje már Gáborral együtt kiabáltunk, úgy emlékszem. „Abigél, gyere, nagyon várunk! Nagyon várunk!” Nyomás közben Gáborra támaszkodtam (térdelve-négykézláb), összeborultunk, egymás vállgödrébe temetve az arcunkat. Zsuzsa hátul segített, megtámasztotta a gátat.

Hiába furcsálltam a szülésvideókon a folyamatos meztelenséget, kitolás közben én is úgy éreztem, az a kis ruha is akadályoz, amely rajtam van. Úgy kaptam le, hogy csak úgy repült…

Nagyon szépen szabályozni tudtam a fejecske átgördülését a gáton. Éreztem, mikor kell lassítani. Koncentráltam. Nem aggódtam. Nem is érintettem a fejét, annyira figyeltem befelé (Zsuzsa felkiáltott: „Kinn a feje!”)  – néhány másodpercig volt csak kinn, Zsuzsa ellenőrizte, nincs-e a köldökzsinór a nyakán, mielőtt kicsúszott a teste is. A konyhai óra 13 óra 17 percet mutatott. Minden fájdalom egy csapásra elmúlt.

Abigél prüszkölt egyet és azonnal, erőteljesen felsírt – én rögtön megfordultam és a szemüvegemet kértem. Gábor üdvözölte, hogy kislány; én előbb vontam a hasamra, öleltem át, mint hogy megnézegettem volna. Csodálatosan rózsaszín volt, kerek arcú, gömbölyű fejű. És magzatvíztől, mekóniumtól maszatos. Zsuzsa rögtön betakargatott minket. Gábor köszönte nekem a gyönyörű kislányt – és én is neki. Közös: ez a tökéletes baba és a szülésélmény is a MIÉNK!

Abigél erős hangon panaszkodott. Hét perccel születése után Zsuzsa tárcsázta Beát, aki épp akkor állt meg a ház előtt. Kezet mosott, átöltözött, aztán megnézte Abigélt, letörölgetett mindkettőnket papírvattával és popsitörlővel, hogy ne száradjon ránk a mekónium.

A nappaliba kihoztak egy matracot, Zsuzsa és Bea megágyaztak nekem a lepényi szakhoz. Bea elkötötte a köldökzsinórt ott, ahol már nem lüktetett, Gábor elvágta. Javaslatomra Gábor levette a pólóját, és ő fogta magához Abigélt, amíg átköltözködtem a tiszta lepedőre. Betakargattak minket. Abigél megnyugodott; szerintem még nem volt 20 perces, mikor szopni kezdett. Álmomban leendő kislányom azt mondta, jegyezzek meg két számot: 13 és 38. Ennyi idő lehetett nagyjából akkor.

Bea és Zsuzsa eltakarították a véres-mekóniumos hulladékot, Bea a lábamnál térdelve rendszeresen ellenőrizte a hasamat és a méhlepényt. Nagyjából háromnegyed óra múlva szültem meg a méhlepényt – meg is lepett, milyen erősek az ezt megelőző fájások. Bea megállapította, hogy csupán két apróbb hüvelyi sérülést szereztem, amelyek majd maguktól begyógyulnak. Javasolta, hogy akár el is mehetnék zuhanyozni. A kórházi rutinhoz szokva ezen is kellemesen elcsodálkoztam; örömmel indultam tisztálkodni. Abigél már elengedte a mellemet, így szívesen engedtem át az apjának. Szépen elszöszmötölt, nézelődött a mellkasán.

Hosszú percekig zuhanyoztam, hajat is mostam. Fáradt voltam, ám nem csak érzelmileg voltam extatikus hangulatban, hanem fizikailag is remekül éreztem magam, felpörögve, energiával telve. És az altestem sem volt annyira elgyötört, mint miután Bencét gátmetszéssel vagy akár Áront gátvédelemben szültem.

Mire végeztem, az asszonyok előkészítették nekem az ágyat a hálószobában. Abigél hosszan szopott, a többiek halkan beszélgettek a nappaliban. Béke volt, nyugalom, boldogság. Csak a fiaim hiányoztak még.

Bea a fürdőkádban kiterítette, ellenőrizte a méhlepényt. (Később a fiúkkal is megnézegettük, a magzatburokból félre is raktunk egy darabkát.) Gábor újra alágyújtott a félig kész ebédnek. Bea kíméletesen megmérte a kötelező adatokat (3300 gramm, 50 cm – ami több is lehetett, csak nem akartuk kifeszíteni a kicsi lábát –, 34 cm fejkörfogat) és megkurtította a köldökzsinórt. Abigél kicsit panaszkodott közben, de aztán hamar mellre került ismét. Még mindig fürdés és öltöztetés, pelenka nélkül, kényelmesen bebugyolálva, egy szál sapkában.

Dóri három körül jött meg, pont, mire Abigél elaludt. Leültünk az asztal köré (én fitneszlabdára), elköltöttük a vajúdás közben elkezdett, késői ebédet. Bea közben Abigél mellett megírta az adminisztrációt. Aztán amíg elmondta nekünk a fontosabb tudnivalókat, Dórit kértem meg, hogy vigyázza Abigél álmát – nem szerettem volna, ha egy percre is egyedül marad (bár csak pár méter és egy nyitott ajtó választott el minket egymástól.).

Közben megjöttek a fiúk is. Bence örömmel nézegette Abigélt, kérdezgetett a szülésről. Áron inkább zavarban volt, nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Nézelődtek kicsit, aztán visszavonultak legózni és rajzolni.

A segítők este ötig-hatig maradtak. Bea visszaindult Győrbe, Zsuzsát Dóri vitte haza. Zsuzsát megkértem, legyen ő a keresztanya (azaz névadó szülő); már napokkal előtte felvetettem Gábornak, hogy ha úgy alakul, hogy csak ő lesz a szülésnél segítő, az biztosan nem véletlen. Mint ahogy az sem, hogy a leendő keresztapa volt az egyetlen, aki telefonon szeretett volna velem beszélni pont szülés alatt…

Telefonon értesítettük a védőnőt és a gyerekorvost, akik gratuláltak és bejelentkeztek másnap reggelre. Megírtuk az örömhírt terjesztő sms-eket is.

Abigél két órát aludt, aztán két órát szopizással töltött újfent. Nézelődött is. Lassan felöltöztettük. A fiúk segítettek kiválasztani a ruhát. Újabb két óra alvás következett – én még nem bírtam pihenni, annyira boldog voltam.

Dóri finom vacsorát főzött nekünk. Mivel a szoptatást nem akartam abbahagyni, Gábor az ágyban etetett meg. Rengeteg folyadékot is ittam. Dóri készített néhány fotót. Megfürdette a fiúkat, előtte nagyot hancúrozott velük. Hatalmas segítség volt, hogy törődött a „nagyokkal”! Pakolgattunk kicsit még (én alig álltam meg, hogy energiával telve neki ne kezdjek takarítani), Gábor lezuhanyzott, a fiúk is elaludtak.

Mire ágyba kerültünk, tizenegy-éjfél felé, addigra fogyott el az erőm. Abigél azonban felébredt, és nem is szándékozta elengedni a mellem reggelig… Ez csak azért volt gond, mert az erős utófájásoktól szoptatás közben csillagokat láttam, és ennyi hirtelen igénybevételtől a mellem is érzékennyé vált. Ha pár percig nem volt mellen, Abigél hangosan panaszkodott – nem sokat pihentünk hát az első éjszaka. Utána viszont ő lett az első gyerekünk, aki nyugodtan tudott szopni valamint aludni egyaránt, és csak nagyon indokolt esetben sírt. Ma már cserfes, kedvességtől sugárzó, huncut, kiegyensúlyozott, gyönyörű "nagylány".

Biztos vagyok benne, hogy kiegyensúlyozottságához háborítatlan születésének is köze van...

Tegnap barátnőmmel beszélgettünk a karácsonyról - elege van a tömegből, az ajándékvásárlásból...

Az idei év az első talán, amikor a karácsony fogyasztói jellege kevésbé érint meg. Elgondolkodtam rajta, miért.

Három gyerekkel (2 éves kislány, 8 és 10 éves kiskamasz fiúk) természetesen igény van az ajándékokra. Sőt, a fiúkat már "elrontottuk" annyira, hogy komplett vágylistáik legyenek az ünnepekre. Mégis úgy érzem, a "konzumkarácsony" az átlagnál kevésbé fészkeli be magát hozzánk. A reklámok minden formáját nem űzzük ki itthonról (nem is célunk), de az évek folyamán a fiúk - életkorukhoz képest - tudatosabb fogyasztókká váltak. Álmodozva lapozgatják a reklámújságokat, ám a termékek kritizálásában nem kevesebb örömüket lelik, mint csodálatukban. 

Több szempontból is előnyben vagyunk az ünnep meghittségének kialakítását tekintve. Ezeket az előnyöket persze mi kovácsoltuk magunknak. Például nincs tévénk. Így jelentős adag kéretlen reklámot ("Fogyassz, fogyassz, fogyassz!") és ócska filmet (amit azért végignéz az ember, ha már elkezdte) nem engedünk be az életünkbe. Arról nem is beszélve, hogy mennyi időt takarítunk meg így saját magunk, a család számára. 

Az iskola nálunk rengeteget segít az ünnepre való ráhangolódásban. Bence és Áron Waldorf-suliba járnak. Itt különösen fontos szerepe van az ünnepeknek. Az ünnepek adják meg a tanév ritmusát; a "tanulnivaló", az időszak témái is azokhoz hangolódnak. Minden egyes adventi iskolanap reggele közös énekléssel indul: a nagyteremben gyűlnek össze a gyerekek, a tanárok és a ráérő szülők. A földre terített takarókon foglalnak helyet osztályonként a kisebbek, a szülők a szélén, padokon ülnek, a nagykamaszok sokszor inkább a fal mellett ácsorognak. Csak az adventi koszorú gyertyája, gyertyái világítanak.

Legfontosabb kelléke az adventnek otthonunkban a gyertyafény és a tűz melege. Rájöttem, ha reggel úgy keltem a fiúkat, hogy csak gyertyákkal világítunk, sokkal csendesebben, nyugodtabban indul a nap. A gyertyák, teamécsesek a délután, este folyamán is teret kapnak. Hol mellékszereplőként, hol főszereplőként - a "pirózási" hajlamoknak nem egy gyertya esik áldozatul. (Nekem évekbe került, hogy a gyertyafényhez ne a nyomort és a félelmet társítsam. De sikerült.) A kályhánknak üvegajtaja van, ráadásul szinte a lakás közepén, az étkezőasztal mellől csodálhatjuk a tüzet.

Érdekes módon a gyerekek is természetes módon húzódnak, fordulnak befelé. Azok a fiúk, akiket pár hónapja alig lehetett berángatni az este kilencig tartó biciklizésekből, kiabálós rohangálásokból, most órákig molyolnak a szobájukban, korán takaró alá bújnak. Újra előtérbe kerültek a végtelenségbe nyúló, összebújós felolvasások (bár a kicsi lány miatt nehezebben valósíthatóak meg). Ha leesik a hó, ez biztosan módosul majd (órákon át fetrengenek majd a havas árokban, hógolyóznak az iskolaudvaron), ám a melegbe burkolózás jelentősége nem csorbul.

A technikát természetesen nem száműzzük teljesen. Összeállítottunk egy listát a videomegosztó oldalon, megunásig hallgathatjuk: november végétől január elejéig szinte minden nap kérik a srácok a karácsonyi zenét. Én meg igyekszem nem szentségtörésnek érezni, ha a Mennyből az angyal dallamára bohóckodnak vagy éppen verekszenek. Fontosnak tartom, hogy semmilyen szakralitást ne erőltessek rájuk - ha tombolást vált ki belőlük épp a zene, ám legyen. Ilyenkor furulyázunk, éneklünk is itthon rendszeresen.

A lakásdekorálásban való részvételt sem erőltetem. Én élvezem. A gyerekekbe pedig talán beléivódik, hogy az anyjuk örömmel készül. Természetes, hogy koszorú kötődik, ablakdísz készítődik. A fiaink alapvetően nem szeretnek kézműveskedni, de azért a mécsestartók (befőttes üveg, öntapadós tapéta), képeslapok (sötét színű lapok, glitteres ragasztó - könnyű sikerélmény) készítésébe azért be-beszállnak. Hálásan tudnak fogadni egy frissen sült fahéjas kekszet vagy egy meglepetés forró csokit. 

Adventi naptárt is készítek mindig. Igaz, nem túl "waldorfosat" - az ideibe (függönykarnisra lógatott zöld tasakocskák) az édességek mellé legódarabok kerültek (24-ére az összeállítási útmutatóval), a kislánynak néhány hajcsat, újságokból kivágott színes képek. Az elkészítése nekem is örömforrás.

A Mikulást sosem szerettem. Amikor kicsik voltak a gyerekek, akkor komoly dilemmánk volt, mit mondjunk nekik. Nem akartunk hazudni. Aztán szép csendben hátraléptünk, és hagytuk, hogy az óvó nénik és a szomszéd nénik bemeséljék nekik a nagyszakállút. Ha rákérdeztek, akkor csak sejtelmesen mosolyogtunk: "Szerinted?" A Waldorfban aztán nem a vattaszakállú, tejmassza-osztogató, piroskabátos Télapó látogatja meg a kicsiket, hanem az igazi szakállú, lila süveges Szent Miklós hoz nekik mézeskalácsot, almát, arany diót (a maguk szimbolikájával) és tisztítja meg a szívüket fenyőággal. Nem vagyunk vallásos család, mégis szívhez szólóbb ez a verzió - a gyerekeken is látjuk a hatását. És hogy ki hozza a karácsonyi ajándékot? A karácsonyfát együtt díszítjük. Az ajándék fa alá kerülésének varázsát somolyogva, de megtartjuk. Hagyunk áttűnni dolgokat, amit a nagyobbak észrevesznek. Anya mindig hátramarad még meggyújtani a gyertyákat, mielőtt együtt bezárkóznánk, várni a "Jézuskát". Bence már évek óta cinkos összekacsintással emlegeti az ünnep körüli misztikát.

Az ajándékokat mindig időben beszerzem. Előfordul, hogy már szeptemberben gyűjtögetni kezdem. Nem akarom, hogy a kapkodásról, tülekedésről, tömegről és idegeskedésről szóljanak az ünnepet megelőző napok. Anyagilag is elviselhetőbb így. A neten való vásárlással is próbálkozunk olykor-olykor. Kézzel készült apróságok mindig kerülnek a csomagokba - örömmel állítok össze barátainknak is kis pakkokat. A boltokat, ahogy telik az idő, igyekszünk egyre inkább elkerülni. Ha muszáj vásárolni, akkor olyankor megyünk, amikor csak Abigél van velünk, kerüljük a kísértést. 

Az ünnepi menü fő szempontja, hogy mindenki találjon benne fogára valót. Mivel Bence és Áron kedvencei szűk skálán mozognak, általában marad a mákos tészta és a sült krumpli. Ám magunkra, a szülőkre is gondolunk: szeretünk jóízűeket enni Gáborral. Igyekszünk olyan ételeket kitalálni, amelyek nem túl munkaigényesek, mégsem mindennapiak. Gyakran csináltunk vacsorára vegetáriánus hidegtálat (előnye, hogy előző nap előkészíthető a java). Idén a vegán karácsonyi menük között nézelődünk. Könnyű dolgunk van: nem kell senkihez alkalmazkodnunk.

Természetesen azért nem tudom meditatív állapotban, idegeskedés nélkül átlebegni a karácsonyra való készülődést. Mindig izgulok előtte, és általában nem ok nélkül. Középső gyermekünk a fáradtságra, izgatottságra még mindig dühkitörésekkel felel. Ezt az segít elviselni, ha Gáborral humorunknál vagyunk és összekapaszkodunk.

Az ajándékozásnál nehéz úgy lecsökkenteni a kupacot, hogy elégedettek legyenek a gyerekek, mégse árasszanak el bennünket a kacatok. (Különösen fontosnak tartjuk ezt, mióta az Egyszerű gyermekkor című könyvet olvastuk.) A szülők is kapnak ajándékot - ez egyikünk családjában sem volt szokás. Általában szerelmes sorokat is csatolunk a vásárolt/készített kis tárgyakhoz, könyvhöz...

A szentestét mindig magunkban töltjük. Illetve ha a tágabb családból csatlakozni akar valaki, örömmel fogadjuk - ám mi nem megyünk, nem utazunk sehova sem. A két ünnep közötti időt sem szeretjük rohanással tölteni. Szerintem lényeges, hogy egy új család kialakulásakor a szülők határozottan, de erőszakmentesen kezdjenek saját kis hagyományokat kialakítani. Ennek fontosságát egyre inkább érzem. Gyerekkoromból csupán néhány karácsonyra emlékszem szépként, ezek mind a nagyszüleimhez kötődtek - mi mégis a külön ünneplés mellett döntöttünk.

Azóta szeretem igazán az évnek ezt az időszakát, amióta Abigél lányom várása hatotta át az adventet. A szent család története összekapcsolódott az izgatott várakozás, a szülés, születés misztériumával. Se párom családjától, se az én családomtól nem hozhattunk ugyanis túl sok kedves emléket, meghitt hagyományokat, családösszekovácsoló szokásokat a "szeretet ünnepéről". Náluk az ajándékosztós gyerekéveket követően a szenteste kimerült a kis fa feldíszítésében, aztán mindenki ment tévézni a saját szobájába. Nálunk mindig feszültséggel, családi botrányokkal terhes, gyomorszorító időszakot jelentett. Együtt töltött első éveinkben így csakazértsem ünnepeltünk, egy fenyőággal sem. (Ajándékozni megajándékoztuk egymást, a szentestét valamelyikünk családjánál töltve.) Bence születésének évében, az ő kedvéért kezdtünk "karácsonyozni". Lassan, nagyon lassan kopott ki belőlem az ünnepet övező feszültség, idegeskedés. Lassan, évek alatt kezdtek kialakulni a saját kis adventi, karácsonyi szokásaink, forgatókönyvünk. Idén érzem először, a két kiskamaszunknak milyen szeretetteljes biztonságot jelent ez!

Már vegetáriánusként is sok krémlevest főztem - mindig tejföllel, tejszínnel dúsítva. Vegánként kézenfekvő lehetne növényi tejszínnel, növényi joghurttal, növényi tejföllel helyettesíteni a tejtermékeket, azonban ezeket én drágának találom. Vidékiként ráadásul nem is olyan egyszerű hozzájuk jutni.

A sós krémleveseknél két dolog adja most nálunk a krémes textúrát: a krumpli és a magok.

Készítünk krémlevest brokkoliból (a képen), zöldborsóból, sárgarépából, cukkiniből, zellerből. A turmixgép aljára egy kis vízbe beáztatok egy marék magot: napraforgómagot vagy (ha van itthon) kesudiót. A zöldséget egy-két, kockára vágott krumplival megfőzöm. Főzőlevestül beleöntöm a turmixgépbe. Dobok még bele általában fokhagymát és zöldfűszereket (a zöldborsóhoz általában petrezselymet, a cukkinihez kaprot stb.). Összemixelem, sózom - és kész is. Pirított magokat (szezám, len, napraforgó), puffasztott amarantot (nem olyan drága, mint amilyennek hangzik, ráadásul állítólag jó fehérjeforrás) szórunk rá, vagy csak kenyeret pirítunk mellé.

A sütőtökkrémleveshez külön, sütőben szoktuk sütni a tököt. Főtt krumplival, sóval, fahéjjal, gyömbérrel turmixoljuk össze. A tetejére tálaláskor pirított tökmagot szórunk, tökmagolajat csurgatunk.

Ha éppen előre gondolkodom, mixelés előtt teszek félre a krumpliból-zöldségből egy-két merőkanállal - másnap ebből lehet valami kence a kenyérre: fűszerekkel, olajjal, magokkal összedolgozva.

Ha pedig kevesebb főzőlevet teszek bele, esetleg zabpehellyel együtt turmixolva sűrítem, erősebben fűszerezem: kész is a mártás a tésztára, a rakott étel vagy a fasírt mellé.

Gyümölcskrémlevest olyan egyszerű készíteni, hogy szinte szégyellem leírni. A leves "lelke" a banán, ezt turmixoljuk össze tetszőleges nyers gyümölccsel (almával, körtével, meggyel/meggybefőttel, barackkal stb.) és egy kis vízzel/növényi tejjel (esetleg befőttlével). Külön édesítés szerintem nem is szükséges bele. A lenti képen szereplő leves például két személyre készült: egy alma, egy banán, három vérbarack (vörös húsú őszibarack) házi kókusztejjel hat deciliterre kiegészítve, turmixolva. Kedvünk szerint citromlével, citromfűvel, mentával vagy fahéjjal ízesítjük még.

Ha több folyadékot (általában vizet) teszek bele, akkor iható gyümölcsturmix (smoothie). (Pl. itt: víz, alma, banán, rengeteg citromlé, sok friss mentalevél.)

Ha kevesebb a folyadék, viszont kerül bele zabpehely és esetleg darált mák, akkor reggelire, kása gyanánt szoktam enni.

Ha pedig  szintén kevesebb folyadékot kap, és pár evőkanál útifű maghéjat (biobolt - drága, de sokáig elég) keverek bele, tíz perc pihentetés után kész a gyümölcspuding. Ilyenkor darabolt gyümölccsel, diákcsemegével (aszalt gyümölcsök, dió, mogyoró stb.) is dúsítható. 

Ez nem kimondottan gasztroblog. Nem feltétlenül vagyok eredeti (bár a főzésben ritkán követem grammra mások előírásait), nem ástam bele magam mélyebben a témába (három gyerkőc mellett jelenleg nem erre szánom az időmet). A fotók sem publikálási szándékkal születtek eredetileg, csupán önmotiválásként. 

Viszont a párommal szeretünk jókat enni. Vacsorára általában kenyerérféleséget szoktunk enni "valamivel". Vegetáriánusként vajat, sajtot naponta ettünk, gyakran túrót, kemény tojást is. A szendvicskrémjeink alapja általában majonéz, tejföl volt. Vegánná válván ezek tűntek a legnehezebben nélkülözhetőnek. Aztán felfedeztem, hogy szinte minden zöldségféléből lehet "kencét" készíteni - némi olívaolaj, fűszer, hagyma és egy botmixer segítségével. Elkészíteni se nem nehéz, se nem tart sokáig. A változatok száma végtelen.

Összegyűjtöttem egy csokorral az általunk legkedveltebbekből. Pontos mennyiségeket ritkán írok, hiszen az ember fia/lánya menet közben látja, érzi, mennyire fűszeresre, mennyire krémesre vágyik. 

Vegán tepertőkrém

Véletlenül létrejött ízkombináció. Én született vegetáriánusként sosem ettem tepertőkrémet, de a párom szerint egyértelmű az ízek hasonlósága.

Kevés olajon, pici sóval megpirítottam szezámmagot, napraforgómagot, tökmagot, lenmagot. Ezt a keveréket simán a szendvicsre szórva szoktuk fogyasztani, de ezúttal kávédarálóban megőröltem a pirított magokat. Vettem egyszer pár száz forintért szezámolajat, amit addig sosem használtam semmire - azzal, meg egy kis olívaolajjal állítottam össze kenhető krémmé. Mi nagyon hagymásak vagyunk, ezt is mindig friss hagymával (lila-, vörös-, fok- vagy metélőhagymával) esszük. Elég tömény, laktató kence.

Vegán pecsenyezsír

Még az előzőnél is laktatóbb!

Sok recept található a neten vegán pecsenyezsírra - sajnos már fogalmam sincs, melyikből indultam ki eredetileg. Én kb. egy deci olívaolajban sütöttem rengeteg (2-3 fej) hagymát, egy egész fej fokhagymát. (Nem kell nagyon apróra vágni, a végén úgyis mixerbe kerül.) Később dobtam rá egy fél almát hámozva, vékony szeletekre vágva, valamint két evőkanál szezámmagot. Amikor jól összesült, olvasztottam bele kókuszzsírt. (Kókuszzsírt életemben először ehhez az ételhez használtam. Annyira nem drága, mint eredetileg feltételeztem - bioboltban egyliteres vödörrel vettem 1200 Ft-ért. Ha nincs otthon, kockamargarinnal is működhet.) Sóval, borssal, friss majorannával, pirospaprikával, mustárral ízesítettem. Amikor félig kihűlt, összeturmixoltam. 

Nem vagyok túl mohó típus, de első alkalommal annyira ellenállhatatlanul finom volt, hogy elcsaptam vele a hasam... 

Padlizsánkrém

Mindig is szerettük a padlizsánkrémet, majonézzel, sok fokhagymával. Aztán rájöttünk, hogy nem kell bele feltétlenül a majonéz sem: ha sütőben, héjastul megsütöm, olívaolajjal, sóval, borssal, fokhagymával összemixelem, akkor is igen ízletes.

Ami a képen van, az is csak kicsit komplexebb: egy közel-keleti padlizsánkrém. Baba ghanoush a neve, a receptjét pedig itt találtam: http://laveganista.blog.hu/2013/03/27/baba_ghanoush_a_csabitas_atyja

(A padlizsánból finom "steak"-et is lehet készíteni. Mustárt kevertem össze sóval, borssal, fokhagyma-granulátummal, ezzel kentem be az egy cm szélesre vágott padlizsánkarikák mindkét oldalát. Enyhén olajos palacsintasütőben sütöttem át mindkét felüket.)

Rózsaszín csicseriborsókrém

Rá kellett jönnöm, hogy a csicseriborsó nagyon hálás alapanyag. Nem drága, kiadós. Kicsit előre kell vele gondolkodni, hiszen egy éjszakás áztatást és egyórás főzést igényel, de utána már könnyen kezelhető.

Klasszikus hummuszt nem igazán szoktam belőle készíteni, mert abba tahini (szezámpaszta) kell, az pedig sajnos elég drága. Tölteléknek, fasírtnak szuper. Elsősorban mégis krémnek szeretjük.

Itt a főtt csicseriborsót fokhagymával, sóval, borssal, olívaolajjal botmixereztem össze. No meg pár szelet céklával (egyszerű bolti ecetes cékla), a savanyúság levéből is tettem bele egy keveset. Egyszerű, mégis különlegesnek tűnik.

Vöröslencsepástétom

Ez tipikusan az elkezdem-aztán-alakul ételeink egyike. A vöröslencsét fűszeres vízben 10 perc alatt puhára főztem. Főzővizestül turmixoltam össze, zabpehellyel sűrítettem.Fokhagymát, lenmagpelyhet, sörélesztőpelyhet szórtam bele. (A sörélesztőpehely is új alapanyag nálunk, kicsit sajtos az íze.) Fekete só (tojásos íz) és mustár kívánkozott még bele.

Egyszerű, barna lencsével is finom, nyilván előtte áztatni kell és hosszabban főzni.

Kesudiós zöldborsókrém

A főtt zöldborsót vízbe áztatott kesudióval, petrezslyemmel, sóval turmixoltam össze. Vízbe áztatott napraforgómaggal is működik, a fokhagyma, metélőhagyma még finomabbá teszi. Ha pedig főzővízzel együtt turmixolom össze, kész is a remek krémleves!

Tapenade

Az eredeti tapenade szardellával készül. Ám akkor is finom olívabogyó-pástétomot kapunk, ha az olívabogyót (ha van itthon, akkor vegyesen teszem bele a feketét és a zöldet) olívaolajjal és fokhagymával összebotmixerezünk. Egyszerűbb nem is lehetne.

Bazsalikom pesto

Megpirítottam egy kis diót/mogyorót/kesudiót, majd megtörtem mozsárban. A friss bazsalikomot megmostam, letépkedtem a leveleit, megszárítottam. Olívaolajjal és sóval együtt botmixereztem össze. Kenyérre, tésztára, szószokba egyaránt remek.

Bazsalikom helyett medvehagymával is szoktuk készíteni.

Vegán "sajt"

Ez most itt a kakukktojás. Nem pástétom (bár kenyérfeltét), és eddig nem is vált be igazán.

Első vegán "alkotásom", amit le is fényképeztem. A receptet innen vettem: http://www.fittnok.hu/novenyi-sajt-keszitese-hazilag

Viszont napi szinten nincs nálunk raktáron se kesudió, se mandula ilyen léptékben, így a magok nagy részét napraforgómaggal helyettesítettem. Ettől kapott ilyen diszkrét zöldes színt. Nem lett rossz - de nem győzött meg engem mint ex-sajtfüggőt. Egyelőre nem adtam fel: több fűszerrel, tényleg kesuból majd kipróbálom máskor is.

A gyűjtemény persze nem teljeskörű: egy kis kreativitással tényleg rengeteg kenyérre kenhető finomság készíthető - a sárgarépától a brokkolin keresztül a maradék gombapörköltig terjed az alapanyagok listája. Ha folytatom a blogírást, még biztosan közzéteszek majd néhány kísérletet.

Vegetáriánusként talán több növényi alapanyagot használtunk itthon, mint egy átlag "mindenevő". Nem volt ismeretlen számunkra a kuszkusz vagy a hajdina. Vegánként azonban ezeket többféleképpen, többet kezdtem használni - illetve felfedeztem olyan alapanyagokat is, amelyek létezéséről addig alig tudtam.

• Azokat a gabonaféléket, magokat, amelyeket eddig főként köretként használtunk, most fasírtként, töltelékként is gyakrabban alkalmazzuk (hajdina, bulgur, kuszkusz, köles).
• Csicseriborsót is sűrűbben készítek.
• Kókuszreszelék - tejet főzünk belőle.
• Zabpehely-nagyfelhasználók lettünk - nem csak kásába: sűrítésként szinte bármibe.
• Olajos magvak: tökmag, szezámmag, lenmag, napraforgómag. Szinte napi szinten főzünk-sütünk velük. A napraforgómag különösen hasznos. A vegán receptekben sokszor látok kesudióból, mandulából készített mártásokat - ezek remek alapanyagok, imádom őket, de hát olyan drágák, hogy inkább a jól bevált szotyi marad sokszor helyettük.
• Tofu.
• Bioboltban vásárolható, vegán fasírtporok. 2-300 Ft egy csomag, csupán vízzel kell hígítani, de ha kreatív kedvünkben vagyunk, dúsítjuk is. Nálunk ez a "gyorskaja". Nem csak (olajban vagy sütőben sült) fasírtként használjuk: rakott ételekbe is remekül beválik.
• Nyilván még több zöldséget-gyümölcsöt eszünk, mint eddig, de az általunk vásárolt alma, banán és padlizsán mennyiségének növekedése ehhez képest is szembetűnő. Nagyon hálás alapanyagok. 

Ami újonnan került be a konyhai repertoárunkba:

• Sárgaborsóliszt - mint tojáshelyettesítő.
• Lenmagpehely - eddig csak várandósságaim utolsó heteiben szedtem szülésre készülvén. Most ez is tojáshelyettesítő.
• Fekete só. Különleges, tojásos ízű, természetes só.
• Sörélesztőpehely. Kicsit sajtos az íze, mindenféle kencéket szoktam vele ízesíteni.
• Búzasikér. Régebben is kísérleteztem a szejtánnal, akkor nem szerettünk bele. Most ellenállhatatlan gyrost sikerült készítenem belőle.
• Agar-agar. Növényi "zselatin". A legdrágább alapanyag, amit megvettem - "sajt" készítéséhez nélkülözhetetlen. Nem fogom napi szinten használni.

Ami jó lenne, sokoldalúan felhasználható, de nekünk per pillanat drága alapanyag, viszont remek recepteket lehet velük találni:

• Növényi tejfölök, növényi joghurtok.
• Növényi sajt. Állítólag vannak valóban nagyon finomak is - én még nem szántam rá a közel ezer forintot egy tízdekás darabra. Ritkán is járok olyan helyen, ahol kapható. (Bár nem vagyok válogatós, de a nagyáruházakban kapható, olcsó "pizzafeltét, növényi sajtféleség" a kutyák vacsorájaként végezte.)
• Avokádó.
• Kesudió, mandula, mogyoró - nagyobb mennyiségben.

Néhány konyhai eszközünk is gyakrabban kerül le a polcról mostanában.

• Számomra hatalmas érték: a gabonatej-készítő gép. Magyarországon 35.000 Ft alatt nem találtunk, Németországból Ausztriába rendeltünk tavaly egy 12.000 Ft-os (kínai gyártmányú) darabot. Pofonegyszerű kis szerkezet: tulajdonképpen egy merülőforralóba oltott botmixer. Szegénynek már csak egy programja működik, de még így is behozta az árát, hiszen fillérekből készít nekem kókusztejet. Persze nem boszorkányság saját kezűleg főzni itthon, ám nekem valahogy nem sikerült beillesztenem a napomba. Könnyebbség, hogy csak szűrni kell, külön áztatni, főzni, turmixolni, préselgetni nem.
• A botmixert is gyakrabban használom - kencékhez, fasírtokhoz, levesekhez.
• A kis kávédarálónkat sűrűn fogjuk be különböző magvak őrlésére.
• Turmixgép! Pár ezer forintért vettünk egy "sportital készítőt", tulajdonképpen kisebb turmixgépet. Átlagosan naponta háromszor használom. A finom gyümölcsturmixoktól (smoothies) kezdve a mártásokon át a krémlevesekig: jelenleg elképzelhetetlen számomra a főzés nélküle.

 Folyamatosan változik a konyhánk, biztosan kifelejtettem pár dolgot. Nekünk ezek váltak be egyelőre. Mindig kísérletezünk másokkal is időről időre, keressük a helyüket a konyhánkban, a napunkban (amarant, csíráztatás stb.) - jövő ilyenkorra biztosan (még) tapasztaltabb leszek.