Tavaly egy dúlablog pályázata kapcsán ("Anyává válni") merengeni kezdtem háromszoros "anyává válásom" periódusain. Jól esett végiggondolni, leírni.

Az anyává válás után való vágyakozásom nagyon-nagyon korán elkezdődött. Két öcsém volt, a „kicsikre vigyázó nagylány” szerepe természetesen teher is volt és büszkeség is; magától értetődő azonosulási lehetőséget kínált az anyaszereppel. Kilenc éves voltam, mikor édesanyám várandós lett harmadik öcsémmel. Nálunk sosem volt „gólyamese”: izgatottan nézegettem a Gyermek születik című album méhen belüli magzatokat ábrázoló fotóit. Szinte fizikailag vágytam rá, hogy kisbaba növekedjék bennem, holott még testileg kislány voltam.

Aztán kisöcsémnek „második anyja” lettem. Mikor tizenkét évesen kollégiumba mentem, nem a szüleim után sírtam, hanem a másfél éves Máté hiányzott legjobban. Szoros kapcsolatunk az én kamasz koromban kezdett lazulni, mikor elkezdtem fiúkkal találkozgatni - ekkor az anyáskodás, anyaság utáni vágy háttérbe szorult egy időre.

Nagy szerelmemmel, leendő férjemmel egyetemistaként találkoztam. Természetes volt számunkra, hogy viszonylag hamar (házasságunk első évében) valóban családot alapítsunk. Az első negatív terhességi teszt kétségbe ejtett: féltem, hogy nekem soha nem lehet gyermekem. Aztán egy átzokogott Quimby-koncert és egy félbehagyott tejeskávé után kiderült, hogy csak túl korai volt a tesztelés...

Az első várandósságot körülvevő bizonytalansággal, de nagy örömmel készültünk Bence érkezésére. A boldogságot még megzavarták a jövővel kapcsolatos kételyeink, félelmeink. Tíz éve történt: akkori önmagamat lelkiismeretesen készülő, kicsit bizonytalan, fiatal lánynak látom. Tanfolyamra jártunk, hozzáolvastunk; sokat beszéltünk a babához, minden este énekeltünk neki, naplót vezettünk róla: az életünk része volt az első perctől fogva. A várandósság azonban tényleg babavárás volt elsősorban: türelmetlen voltam, inkább siettettem volna az időt, hogy mielőbb karomban tarthassam őt, mielőbb anya lehessek igazán. Sokat figyeltem befelé, a babára – de nem figyeltem igazán befelé, magamra.

Bence születése problémamentes, kórházi szülésnek tekinthető: rutinszerű oxitocinnal, hasnyomatással, gátmetszéssel. Ugyan közvetlenül utána igyekeztem úgy felfogni, hogy minimális beavatkozás történt csak, az érzés, ami megmaradt, az inkább a bizonytalanság, a félelem a komplikációktól, a bizalmatlanság. Párkapcsolatunkat megerősítette a közös élmény, intim pillanatokat is megélhettünk kettesben a félhomályba burkolózó vajúdóban, azonban ma már tudom, mennyire messze volt ez a háborítatlanságtól.

Az első napok folyamatos szoptatással, halálos fáradtságban teltek. A 4-5. napon szörnyű hangulatok lettek úrrá rajtam. Zokogtam, és miközben féltőn őriztem a kisfiamat, úgy éreztem, néhány mozdulattal véget lehetne vetni ennek a kis törékeny életnek. Ahogy sötétedett, egyre inkább pánikba estem. (Ez a – nyilván főleg hormonok által kialakuló – mélypont másik két szülésem után is jelentkezett, de nem ilyen mértékben. És nem ilyen félelmetes módon: hiszen már tudtam, mire számítsak.) Azt hiszem, kimondatlanul is ekkor döbbentem rá arra, hogy ami történt, visszafordíthatatlan. Örökre felelősek leszünk valakiért, akinek az élete az első években tőlünk függ. Fájdalmat fog okozni nekünk csupán azzal, ha nem érzi jól magát. Soha nem élhetjük úgy az életünket, mint addig. Hiába tudtuk ezt az eszünkkel előtte is, hiába volt várva-várt a gyermek, akinek az érkezésére sokat készültünk, ezt a kemény ráismerést nem lehetett megúszni.

Első pillanattól kezdve kötődően akartuk őt nevelni (bár magát a kifejezést még nem ismertük) – később rájöttünk, a mi személyiségünk számára ez az egyetlen hiteles „nevelési módszer”; őszintén máshogyan nem is tudnánk csinálni. Ám első babánál a környezet sokat nehezíthet a dolgon. A sok jó szándékú tanács elbizonytalanít: az ember nem mer a saját megérzéseire hallgatni. Szoptassam igény szerint – de ha lehet, körülbelül három óránként, és ne aludjon el a mellen…? Ha velünk alszik, le sem lehet majd vakarni…? Akkor is szoktassam hozzá mások jelenlétéhez, ha a babának és nekem is az az igényünk, hogy folyamatosan együtt legyünk…?

Kicsi, de jelentős lépés volt anyává válásom útján a döntés: kisfiam valószínűleg „anyá”-nak fog szólítani engem. Tudom, másoknál ez természetes, ám én és a testvéreim a keresztnevükön szólítottuk a szüleinket. Szülés előtt úgy gondoltam, ha a párom által adott becenevemmel azonosít majd a gyermekem, az sokkal személyesebb, mint ha úgy szólít, mint ahogy minden nőnemű szülőt szólítani szokás a világon. Az, hogy vállaltam és megszerettem az „anya” megszólítást, nekem a szereppel való teljesebb azonosulást is segítette. (A fiúk évekkel később, immár kiskamaszként, viccből gyakran szólítanak úgy engem, mint a párom. A szerelmemmel viszont nem anyázzuk-apázzuk egymást.)

A napi huszonnégy órás készenlét fárasztóbb volt, mint eredetileg képzeltük. Eredetileg valahol – kis módosításokkal – szerettük volna a „régi”, fiatal életünket élni: majd magamra kötöm, jön velünk ő is. Csakhogy a mi Bencénk a nyugalmat és a kiszámíthatóan alakuló napokat szerette, érzékeny volt, sírós, és félóránként meg kellett állnom szoptatni, úton-útfélen. Anyává válni anyává váltam, ám nem éreztem magam mindig kompetens anyának. Élveztem kisfiam fejlődését, ahogy nyílik ki előtte – és előttünk is, újra – a világ, de az önbizalom eleinte gyakran hiányzott a boldogsághoz.

Mire második gyermekünkkel várandós lettem, már magabiztosabbá váltam. Tudtam, hogy mindhármunknak jó, ha velünk alszik, természetes, ha az újszülött 24 órából 18-at mellen tölt (és ezt ki fogja nőni), bevált a mosható pelenka, számunkra nélkülözhetetlen a hordozókendő… Olvastam már annyit, beszélgettünk annyit a férjemmel ezekről, hogy ne érdekeljen, mit mond a szomszéd néni.

Az egygyermekes állapotunkat végig csak ideiglenesnek tekintettem. Boldog voltam, hogy szerető kapcsolatunkra immár „igazi” család épülhet. Bence két éves és két napos volt, mikor Áron megszületett.

A várandósság más volt vele: rutinosabb voltam, ritkábban aggódtam. Ugyan kevesebb időt tudtam a kis magzattal „kettesben” tölteni, csak vele foglalkozni, azonban velünk élt, velünk tapasztalta ő is a világot, tudatában voltam minden pillanatban kettős anyaságomnak. Készültem a szülésre, sokat olvastam, töprengtem még mindig, és egyre fontosabbnak tartottam a békés születést.

Áron világra jövetele alig-háborított kórházi szülés volt. Szinte erotikusan intim élmény szerelmemmel. Kicsattanóan energikus voltam utána. Soha nem éreztem még azelőtt ilyen erős, energikus nőnek magamat. A gyermekágyban engem meglátogatók visszahőköltek a meglepetéstől, olyan feltöltődött, magabiztos fiatal asszonyként jelentem meg.

Azonban az elhúzódó kisgyermekes lét során az anyaságba való süppedés sokat elvett a nőiességemből, a lendületemből. Kimerített a nemalvás, a tandem szoptatás. Úgy éreztem, kiestem a felnőtt társadalomból, csak bogyóbabóca-szinten vagyok képes társalogni. Képtelen voltam nem rabnak érezni magam, miközben pedig nem tudtam és nem is akartam egy percre sem elengedni magam mellől a fiúkat. Én akartam a kötöttséget, miközben küzdöttem is ellene.

Az óvodába lépés nekem talán nagyobb trauma volt, mint nekik. Ha anyagilag megtehettem volna, néhány évig még biztosan otthon maradok velük. Fájt, hogy nem velünk fogják folytatni csupán a világ felderítését; nem csodálhatom minden percben a fejlődésüket; nem csak azokat a szavakat használják majd, amelyeket tőlünk tanultak… Máris elkezd elválni az utunk egymástól.

Azonban felfrissített, hogy visszamentem dolgozni: a közel öt év után fontos volt megtudnom, hogy nem „csak anyá”-vá váltam, hanem (még mindig) tudok felnőtt emberek között is funkcionálni. Sőt, az anyaság során szerzett tapasztalataim által érettebb lettem. Magabiztosabban mozogtam a munka világában, habár hivatásomban nem volt több a gyakorlatom, mint a szülés előtt - hiszen évekre kiestem belőle, és kevesebb időt is tudtam rászánni a gyerekek mellett. Nehezen tudtam folyamatosan "megosztani" magam, úgy éreztem, a gyerekeimtől veszem el magam, mikor dolgozom. De hát nyilván így van ezzel minden családos nő.

Évekig kínlódtam a tudattal, hogy én még nagyon szeretnék egy harmadik kisbabát, holott a körülmények nem tűntek ideálisnak, így a párom sem vágyott rá igazán. A fiúk hat és nyolc évesek voltak már, mire eljutottunk addig, hogy férjem is el tudta képzelni, képesek lennénk kiegyensúlyozottan fogadni családunk bővülését.

Abigélre való várakozásunk, az ő születése és az első hónapok az anyává és kiegyensúlyozott nővé válás újabb lépcsőfokát, talán beteljesítését, betetőzését jelentették számomra. Vele vált teljessé a családunk!

Soha nem éreztem magam, a testem annyira értékesnek, mint várandósság, kiváltképp, mint harmadik várandósságom alatt. Sosem voltam még talán ilyen nőies. Sugárzó voltam, vonzó. Már nem csak arról szólt ez az időszak, hogy mielőbb magunkhoz ölelhessük a kicsit, hanem tudtam (és akartam) élvezni magát az áldott állapotot. Ez nagy vonalakban még az ilyenkor szokásos apróbb kellemetlenségek ellenére is sikerült.

Az intézményen kívüli szülés mellett döntöttünk. Nem sok kétely maradt bennem. Az aggályok közül a lehetséges komplikációkra vonatkozott kevesebb – inkább attól tartottam, hogy terminustúllépés miatt kórházba kell vonulnom, vagy pedig nem ér ide a bába, szaksegítség nélkül maradunk. Végül ez utóbbi történt. A folyamat hirtelen gyorsult be, és Abigélt hárman fogadtuk: én érintettem először, még a szülőcsatornában, édesapja velem együtt kiabált: „Gyere, Abigél, gyere, már nagyon várunk!”, dúla barátnőm karjába született… Annyira miénk volt ez az életre szóló élmény! És átléptem általa a saját határaimat. Szabálykövető, visszajelzés-függő valakiként kénytelen voltam bízni a saját testemben, csak magamra hallgatni! Bízni magamban, a babában, a világban.

Abigéllel sokkal felszabadítóbbnak éltem meg a kisbabás időszakot, még a csecsemő melletti „bezártságot” is. Végre mertem teljesen magamra hallgatni – és a babára! Nem okozott gondot órákon keresztül szoptatni őt újszülöttként. Lelkifurdalás nélküli öröm páromnak és nekem is hosszan beburkolózni a kislány illatosan puha aurájába (együttalvás, hónapokig tartó, folyamatos hordozás). Önfeledten tudunk gyönyörködni benne; nem akarjuk már összemérni az átlaggal, hasonlítani másokhoz. Nem (annyira) esem kétségbe egy nyűgösebb nap lezárultával. Merem nem megcsinálni a házimunkát, mikor fontosabbnak látom, hogy a kicsivel legyek.

Anya-létem újdonsága lett, hogy leendő és friss anyuka-ismerőseim gyakrabban találtak meg kérdésekkel, kíváncsiak voltak a tapasztalataimra, felkészültnek és kompetensnek érezve engem. 

A szülőséget mindketten változatlanul tanuljuk. Megtapasztaljuk, milyen testvérek szülőjének lenni. Milyen babáénak, totyogóénak, óvodásénak. Kiskamasznak, kamasznak. Folyton gondolkodtunk, gondolkodunk. Problémázunk, sokszor akkor is, amikor nem kellene. Olvasunk, utánaolvasunk. Beszélj úgy, Éjszakai gondoskodás, Egyszerűbb gyermekkor. Megoldásokat keresünk. Homeopátia, kineziológus, erőszakmentes kommunikáció.

Megtapasztaljuk, milyen fontos, hogy merjünk, tudjuk támaszkodni egymásra, bízni egymásban. Amikor egyikünknek éppen sok a három gyerek, elfáradt, ingerült, a másikunk igyekszik tehermentesíteni kicsit. Egyetértünk, összetartunk. Megbeszélünk, kibeszélünk, szétbeszélünk. A szülőséggel párhuzamosan a párkapcsolatunkat is igyekszünk építeni. Van, hogy ez a nehezebb - az anyaság/apaság mellett időt, energiát szakítani magunkra...

Ha nyitottak vagyunk, szinte többet tanulunk mi a gyerekeinktől, mint ők mitőlünk. Személyiségünket jobban fejlesztik ők bármi másnál. Bence például a bizalom, a biztonság megteremtésének képességére tanít. Első gyermekként minden korszakot ő ismertet meg velünk először. Áron (hosszúra húzódó dackorszakkal, szenvedélyes természetével) többek között türelemre, önuralomra, rugalmasságra "kényszerít". Tükröt tart feszültségeinknek, felnagyítja idegeskedéseinket. Megtanít, mennyire fontos a megbocsátás, az elengedés. Abigél olyan csodálatosan derűs jelenség, aki minden nap rácsodálkozik a világra, még egy tüsszentésnek is tud örülni. Ha gondja van, megoldja; ha egyedül nem megy, segítséget kér. Ha a nehézség megszűnt, nem kesereg rajta, továbblép. Egyszerűen bízik a világban és jól akarja érezni magát benne. Most ő a példaképem. Csak tanulni lehet tőle.

Látom a fiainkon, hogy a kötődő nevelés „ellenére” (vagyis pont ezért) kedves, eleven, érzékeny, talpraesett kissrácok lettek, akik nem lógnak az anyjuk szoknyáján, viszont, ha szükségük van ránk, akár szó szerint ránk másznak a napi érintésadagjukért. Tudom, hogy nem csinálom tökéletesen az anyaságot. De azt is tudom (még ha küzdök ezzel a mai napig), hogy ez így természetes. Vekerdy tanár úr (is) mondja valahol: a gyerekeim többet tudnak kapni és tanulni egy igyekvő, szerető anyától, mint egy (nem létező) tökéletestől.

Néha nehéz hármójuk között egyensúlyozni úgy, hogy az ember ne érezze szolgának magát. Néha iszonyatosan nehéz. De (újabb közhely, amivel nyugtathatjuk magunkat): megtapasztaltuk, hogy a nehezebb időszakok mindig elmúlnak. És hamarosan az anyaság/szülőség újabb kihívásaival nézhetünk szembe: izgatottan figyeljük, hogyan lesznek fiaink egyre önállóbbak: pengeélesen kritizáló, saját magukat építő kamaszok. 

Mára az anyaság természetes állapotommá vált, beépült az életembe, az énembe, énképembe; minden bizonnyal mások is anyaként határoznak meg engem elsősorban. Képtelen vagyok elképzelni magamat, mint nem-anyát. Viszont azt is megtanultam az évek folyamán, hogy nem tesz jót a személyiségem sokszínűségének, ha csak az anyaságon keresztül definiálom magam. Egysíkúvá tesz, egysíkúvá tenne, ha életem értelmét az anyaságban határoznám meg. Most, hogy pici lányom lassan kétéves, ideje lenne, hogy újra kikapaszkodjak a saját homokozómból, védett itthoni világomból - ám valami miatt ez nagyon nehezen megy...