Tegnap barátnőmmel beszélgettünk a karácsonyról - elege van a tömegből, az ajándékvásárlásból...

Az idei év az első talán, amikor a karácsony fogyasztói jellege kevésbé érint meg. Elgondolkodtam rajta, miért.

Három gyerekkel (2 éves kislány, 8 és 10 éves kiskamasz fiúk) természetesen igény van az ajándékokra. Sőt, a fiúkat már "elrontottuk" annyira, hogy komplett vágylistáik legyenek az ünnepekre. Mégis úgy érzem, a "konzumkarácsony" az átlagnál kevésbé fészkeli be magát hozzánk. A reklámok minden formáját nem űzzük ki itthonról (nem is célunk), de az évek folyamán a fiúk - életkorukhoz képest - tudatosabb fogyasztókká váltak. Álmodozva lapozgatják a reklámújságokat, ám a termékek kritizálásában nem kevesebb örömüket lelik, mint csodálatukban. 

Több szempontból is előnyben vagyunk az ünnep meghittségének kialakítását tekintve. Ezeket az előnyöket persze mi kovácsoltuk magunknak. Például nincs tévénk. Így jelentős adag kéretlen reklámot ("Fogyassz, fogyassz, fogyassz!") és ócska filmet (amit azért végignéz az ember, ha már elkezdte) nem engedünk be az életünkbe. Arról nem is beszélve, hogy mennyi időt takarítunk meg így saját magunk, a család számára. 

Az iskola nálunk rengeteget segít az ünnepre való ráhangolódásban. Bence és Áron Waldorf-suliba járnak. Itt különösen fontos szerepe van az ünnepeknek. Az ünnepek adják meg a tanév ritmusát; a "tanulnivaló", az időszak témái is azokhoz hangolódnak. Minden egyes adventi iskolanap reggele közös énekléssel indul: a nagyteremben gyűlnek össze a gyerekek, a tanárok és a ráérő szülők. A földre terített takarókon foglalnak helyet osztályonként a kisebbek, a szülők a szélén, padokon ülnek, a nagykamaszok sokszor inkább a fal mellett ácsorognak. Csak az adventi koszorú gyertyája, gyertyái világítanak.

Legfontosabb kelléke az adventnek otthonunkban a gyertyafény és a tűz melege. Rájöttem, ha reggel úgy keltem a fiúkat, hogy csak gyertyákkal világítunk, sokkal csendesebben, nyugodtabban indul a nap. A gyertyák, teamécsesek a délután, este folyamán is teret kapnak. Hol mellékszereplőként, hol főszereplőként - a "pirózási" hajlamoknak nem egy gyertya esik áldozatul. (Nekem évekbe került, hogy a gyertyafényhez ne a nyomort és a félelmet társítsam. De sikerült.) A kályhánknak üvegajtaja van, ráadásul szinte a lakás közepén, az étkezőasztal mellől csodálhatjuk a tüzet.

Érdekes módon a gyerekek is természetes módon húzódnak, fordulnak befelé. Azok a fiúk, akiket pár hónapja alig lehetett berángatni az este kilencig tartó biciklizésekből, kiabálós rohangálásokból, most órákig molyolnak a szobájukban, korán takaró alá bújnak. Újra előtérbe kerültek a végtelenségbe nyúló, összebújós felolvasások (bár a kicsi lány miatt nehezebben valósíthatóak meg). Ha leesik a hó, ez biztosan módosul majd (órákon át fetrengenek majd a havas árokban, hógolyóznak az iskolaudvaron), ám a melegbe burkolózás jelentősége nem csorbul.

A technikát természetesen nem száműzzük teljesen. Összeállítottunk egy listát a videomegosztó oldalon, megunásig hallgathatjuk: november végétől január elejéig szinte minden nap kérik a srácok a karácsonyi zenét. Én meg igyekszem nem szentségtörésnek érezni, ha a Mennyből az angyal dallamára bohóckodnak vagy éppen verekszenek. Fontosnak tartom, hogy semmilyen szakralitást ne erőltessek rájuk - ha tombolást vált ki belőlük épp a zene, ám legyen. Ilyenkor furulyázunk, éneklünk is itthon rendszeresen.

A lakásdekorálásban való részvételt sem erőltetem. Én élvezem. A gyerekekbe pedig talán beléivódik, hogy az anyjuk örömmel készül. Természetes, hogy koszorú kötődik, ablakdísz készítődik. A fiaink alapvetően nem szeretnek kézműveskedni, de azért a mécsestartók (befőttes üveg, öntapadós tapéta), képeslapok (sötét színű lapok, glitteres ragasztó - könnyű sikerélmény) készítésébe azért be-beszállnak. Hálásan tudnak fogadni egy frissen sült fahéjas kekszet vagy egy meglepetés forró csokit. 

Adventi naptárt is készítek mindig. Igaz, nem túl "waldorfosat" - az ideibe (függönykarnisra lógatott zöld tasakocskák) az édességek mellé legódarabok kerültek (24-ére az összeállítási útmutatóval), a kislánynak néhány hajcsat, újságokból kivágott színes képek. Az elkészítése nekem is örömforrás.

A Mikulást sosem szerettem. Amikor kicsik voltak a gyerekek, akkor komoly dilemmánk volt, mit mondjunk nekik. Nem akartunk hazudni. Aztán szép csendben hátraléptünk, és hagytuk, hogy az óvó nénik és a szomszéd nénik bemeséljék nekik a nagyszakállút. Ha rákérdeztek, akkor csak sejtelmesen mosolyogtunk: "Szerinted?" A Waldorfban aztán nem a vattaszakállú, tejmassza-osztogató, piroskabátos Télapó látogatja meg a kicsiket, hanem az igazi szakállú, lila süveges Szent Miklós hoz nekik mézeskalácsot, almát, arany diót (a maguk szimbolikájával) és tisztítja meg a szívüket fenyőággal. Nem vagyunk vallásos család, mégis szívhez szólóbb ez a verzió - a gyerekeken is látjuk a hatását. És hogy ki hozza a karácsonyi ajándékot? A karácsonyfát együtt díszítjük. Az ajándék fa alá kerülésének varázsát somolyogva, de megtartjuk. Hagyunk áttűnni dolgokat, amit a nagyobbak észrevesznek. Anya mindig hátramarad még meggyújtani a gyertyákat, mielőtt együtt bezárkóznánk, várni a "Jézuskát". Bence már évek óta cinkos összekacsintással emlegeti az ünnep körüli misztikát.

Az ajándékokat mindig időben beszerzem. Előfordul, hogy már szeptemberben gyűjtögetni kezdem. Nem akarom, hogy a kapkodásról, tülekedésről, tömegről és idegeskedésről szóljanak az ünnepet megelőző napok. Anyagilag is elviselhetőbb így. A neten való vásárlással is próbálkozunk olykor-olykor. Kézzel készült apróságok mindig kerülnek a csomagokba - örömmel állítok össze barátainknak is kis pakkokat. A boltokat, ahogy telik az idő, igyekszünk egyre inkább elkerülni. Ha muszáj vásárolni, akkor olyankor megyünk, amikor csak Abigél van velünk, kerüljük a kísértést. 

Az ünnepi menü fő szempontja, hogy mindenki találjon benne fogára valót. Mivel Bence és Áron kedvencei szűk skálán mozognak, általában marad a mákos tészta és a sült krumpli. Ám magunkra, a szülőkre is gondolunk: szeretünk jóízűeket enni Gáborral. Igyekszünk olyan ételeket kitalálni, amelyek nem túl munkaigényesek, mégsem mindennapiak. Gyakran csináltunk vacsorára vegetáriánus hidegtálat (előnye, hogy előző nap előkészíthető a java). Idén a vegán karácsonyi menük között nézelődünk. Könnyű dolgunk van: nem kell senkihez alkalmazkodnunk.

Természetesen azért nem tudom meditatív állapotban, idegeskedés nélkül átlebegni a karácsonyra való készülődést. Mindig izgulok előtte, és általában nem ok nélkül. Középső gyermekünk a fáradtságra, izgatottságra még mindig dühkitörésekkel felel. Ezt az segít elviselni, ha Gáborral humorunknál vagyunk és összekapaszkodunk.

Az ajándékozásnál nehéz úgy lecsökkenteni a kupacot, hogy elégedettek legyenek a gyerekek, mégse árasszanak el bennünket a kacatok. (Különösen fontosnak tartjuk ezt, mióta az Egyszerű gyermekkor című könyvet olvastuk.) A szülők is kapnak ajándékot - ez egyikünk családjában sem volt szokás. Általában szerelmes sorokat is csatolunk a vásárolt/készített kis tárgyakhoz, könyvhöz...

A szentestét mindig magunkban töltjük. Illetve ha a tágabb családból csatlakozni akar valaki, örömmel fogadjuk - ám mi nem megyünk, nem utazunk sehova sem. A két ünnep közötti időt sem szeretjük rohanással tölteni. Szerintem lényeges, hogy egy új család kialakulásakor a szülők határozottan, de erőszakmentesen kezdjenek saját kis hagyományokat kialakítani. Ennek fontosságát egyre inkább érzem. Gyerekkoromból csupán néhány karácsonyra emlékszem szépként, ezek mind a nagyszüleimhez kötődtek - mi mégis a külön ünneplés mellett döntöttünk.

Azóta szeretem igazán az évnek ezt az időszakát, amióta Abigél lányom várása hatotta át az adventet. A szent család története összekapcsolódott az izgatott várakozás, a szülés, születés misztériumával. Se párom családjától, se az én családomtól nem hozhattunk ugyanis túl sok kedves emléket, meghitt hagyományokat, családösszekovácsoló szokásokat a "szeretet ünnepéről". Náluk az ajándékosztós gyerekéveket követően a szenteste kimerült a kis fa feldíszítésében, aztán mindenki ment tévézni a saját szobájába. Nálunk mindig feszültséggel, családi botrányokkal terhes, gyomorszorító időszakot jelentett. Együtt töltött első éveinkben így csakazértsem ünnepeltünk, egy fenyőággal sem. (Ajándékozni megajándékoztuk egymást, a szentestét valamelyikünk családjánál töltve.) Bence születésének évében, az ő kedvéért kezdtünk "karácsonyozni". Lassan, nagyon lassan kopott ki belőlem az ünnepet övező feszültség, idegeskedés. Lassan, évek alatt kezdtek kialakulni a saját kis adventi, karácsonyi szokásaink, forgatókönyvünk. Idén érzem először, a két kiskamaszunknak milyen szeretetteljes biztonságot jelent ez!