Első szülésem "problémamentes", "normál" kórházi szülés volt. Problémamentes, normál, "hagyományos" kórházi szülés: kézzel történő méhszájtágítással, oxitocinnal, hasnyomatással, gátmetszéssel. Pedig akár szép és meghitt is lehetett volna. Az orvos kedves volt és jóindulatú, a "szokásos" protokollt követte - fogalma sem volt róla, hogy szépen, békésen lezajlott volna minden, ha engedi. Képtelen volt nem belenyúlni, tenni akart, segíteni akart mindenáron. Uralni a folyamatot.

Bence születését 2007 júliusában nagyon türelmetlenül vártuk. A piros betűs "terminustúllépő" címkét viseltem már magamon.  Az utolsó hónapban sok jósló összehúzódást tapasztaltam, a tervezett kórházi befekvést két nappal megelőző pénteki vizsgálaton azonban a nőgyógyász zárt méhszájat állapított meg. A vizsgálat fájdalmas volt, kis vérzés is kísérte – csupán a szülés után említette meg az orvos, hogy a magzatburok leválasztásával tulajdonképpen meg kísérelte indítani a szülést…

A szombati szerelmes reggelt követően sokáig ágyban maradtunk. Órákig beszélgettünk. Már elegünk volt az egy hónapos, végső várakozásból, a mindennapos készenlétből, tartottunk az elkövetkezőktől, a nem ismert folyamattól, attól, hogy hétfőn kórházba kerülök. A feszültségünket enyhítette, hogy kizokogtuk magunkat egymás vállán.

Bizakodóbban fejeztük be a délelőttöt, az ebéd kora délutánra csúszott. Fél kettőkor párom, Gábor épp a hamisgulyást főzte. Nekem mosogatás közben valami elkezdett csurogni a lábszáramon. Végre elkezdődött! Izgatottan, boldogan, bizakodóan kezdtünk készülődni. Egyedül az aggasztott, hogy tudtam, ebben a kórházban a magzatburok megrepedésétől 12 órányira van a császármetszés, ha addig nem bújik ki a baba.

Lezuhanyoztam, állva falatoztam egy kis dinnyét (mást már nem mertem, és az izgalomtól nem is kívántam). Gábor evett, hajat mosott, megborotválkozott – mégis csak úgy illő, hogy frissen, fitten fogadhassa első fiát-lányát.

Tanakodtunk, hogyan jutunk be a kórházba (kisvárosunkból a szomszéd nagyvárosba). Fájások még alig voltak, mentőt hívni nem akartunk. Arra nem vállalkozhattam, hogy 20-30 percet vezessek (Gábornak még nem volt jogosítványa).  Két fájás között kis trabantunkkal kidöcögtünk hát a vasútállomásra. Jó kedvünk volt, nem látszott rajtunk, hogy szülni megyünk. A vonaton már leülni nem nagyon mertem, annyira folyt a magzatvíz. LucaBence csak egyszer ijesztett meg: a kórház felé sétálva kevesebbet mozgott, én pedig elsírtam magam, hátha nem érzi jól magát már odabent. Még a köldökzsinór-előreesés is realizálódott lelki szemeim előtt, de Gábornak egész jól sikerült megnyugtatnia.

Feldobott lelkiállapot és bizonytalanság jellemzett az első vizsgálatkor. Nem esett jól a felvételt vezető doktornő fásultsága a hétvége lévén kongóan üres ambulancián. A méhszáj még csak egy ujjnyira volt nyitva, rendszeres összehúzódások sehol. A CTG és az előkészítés után (rosszul érintett, hogy borotválás közben véletlenül megvágott a szülésznő) egy kis időt tölthettünk kettesben a vajúdóban. Leküldtek a terhespathológiára, mondván, ebből valószínűleg reggelig sem lesz semmi. Adtak ágyat, tanácsolták, hogy pihenjek kicsit, addig Gábor kiment enni valamit. Ám nagyon hamar „produktívvá” váltak az összehúzódások: már rendszereződtek, pihegtem közben, és a méhszáj kétujjnyira nyílt. Visszamehettünk a vajúdóba.

Szerencsénkre kettesben lehettünk. Izgatottak voltunk, boldogok, egész kicsit türelmetlenek. Örültem mindegyik hullámnak, Gábor kezét szorongattam, ráborultam közben. A szülésznő csak néha jött be, nem hiányoltuk. Lassan besötétedett. A vajúdót csak a folyosóról beszűrődő fény világította meg. Kettesben voltunk, szerelmesen egymásba, és nagyon készültünk a kisbabánkkal való találkozásra. Gábor sokat biztatott és szépnek talált.

Az ügyeletes orvos pont az én választott orvosom volt. Kedves, udvarias férfi. Már előre megbeszéltem vele, hogy minél kevesebb beavatkozást szeretnénk, ha lehet, a gátmetszést is mellőzve. (Rövidlátásom miatt eredetileg császármetszésre determináltak, csak saját felelősségemet írásban is elismerve választhattam a természetes utat.)

Este fél tízig minden rendben, „előírásszerűen” ment, négyujjnyi tágulásnál azonban „megakadt” a folyamat. Órákon keresztül nem változott a helyzet, én kezdtem emiatt szorongani, görcsös lettem (nem tudok megfelelni az elvárásoknak! mi lesz, ha baj történik?), a fájások fájtak, kínlódtam. Az orvos többször is kézzel tágította a méhszájat fájás közben – borzalmas erőszaktevés! Rosszabb volt bármelyik összehúzódásnál! Hangosan jajgattam közben, pedig igyekeztem visszafogottan reagálni… Azonban most, egy szinte zavartalan második kórházi szülés (melyet ugyanő vezetett, de már írásos szülési tervvel érkeztem) és egy itthonszülés (melyet lekésett a bába) tapasztalataival a lelkemben sem tudok rá haragudni. Tudom, hogy segíteni akart, jót akart akkor és a továbbiakban is. Az, hogy minden szándéka ellenére sokat rontott a helyzeten, már más kérdés… (És az is, hogy miért nem volt képes nem akadályozni egy szépen alakuló, természetes folyamatot.)

Az előírásnak megfelelően próbáltam a folyosón sétálni, de már lépni is alig bírtam. Jól akartam csinálni, meg akartam felelni. Csak pihegtem, vonszoltam magam, kapaszkodtam a korlátba a bántóan éles neonfényben. Szorítottam szerelmem kezét. Kezdtem elfáradni. Kezdtem pánikba esni: rettenetesen féltettem a babát. A szakszemélyzet szerint a fájások „nem voltak megfelelőek”, és az orvos „már rég nem látott ilyen merev méhszájat”… A kicsi szívhangja állítólag romlott (bár utólag úgy gondolom, hogy csak az összehúzódások alatti természetes lassulást nevezték így).

Kaptam méhszájlazító injekciót, aztán oxitocin-infúziót is. Már közel volt a kitolási szak – a félelem, a kiszolgáltatottság, a bizonytalanság érzésére emlékszem leginkább.

A kitolást vezényléssel igyekeztek „segíteni”. A szülésznő határozottan leszidott: nem jól nyomok – ha hangot adok közben, akkor „elpazarlom az erőmet”! Az orvos erőteljesen nyomta a hasamat, valósággal rámfeküdt, alig kaptam levegőt. (Másnapra berekedtem, bevérzett a szemem, apró véraláfutások borították az egész mellkasomat és kék-zöld foltok a hasamat.) A félelem dominált: ugye rendben van a baba? A szülésznő és az orvos is izgulhatott talán: nem nyugtattak meg hatékonyan, bár az orvos kommunikációja mindvégig kedves, udvarias maradt. Mindennél nagyobb szükségem lett volna pedig néhány, az aggodalmamat csillapító szóra egy kompetens személytől. Gábor a fejemnél állt, biztatott, markoltam a kezét, karját (ő is kéken-zölden kezdte a másnapot). Aztán már se nem láttam, se nem hallottam.

Aztán – „természetesen” gátmetszést követően – kibújt a feje, majd egy csusszanással a teste is. El sem akartam hinni! Gábor könnyes szemmel, lelkesen üdvözölte: fiú! (Nem tudtuk előre a nemét, de az utolsó órákban már nagyon fiút éreztünk.) Én még mindig aggódva, pánikban kérdezgettem az orvost: jól van? jól van? Bence kék volt, ám hamar összeszedte magát, hangosan sírni kezdett (7/10-es Apgar).

2007. július 24-én, vasárnap éjjel háromnegyed egy előtt öt perccel született első kisfiam.

Gábor kísérte Bencét a vizsgálóasztalhoz és az inkubátorhoz. Bence sírt – édesapja a nővérrel nem törődve elkezdte énekelni az egyik Kispál és a Borz számot, amelyet esténként együtt énekeltünk neki. Bence abbahagyta a sírást és ránézett…

A sérüléseimet összevarrták, viszonylag hamar mellre tehettem a kisfiamat. Rögtön rácuppant – mint kiderült, nem is jó helyre: a melllbimbóm szélén lila folt hirdette még egy héttel később is eltökéltségét, kitartását. Hármasban maradtunk, félhomályban: Bence csukott szemmel, buzgón szopott, mi boldogan, megkönnyebbülve csodáltuk őt.

Három óra felé vittek le a gyermekágyas osztályra: búcsúznunk kellett egymástól. Gábor a hajnali busszal hazament, Bencét reggel hétig tartották fent megfigyelni. Hosszú órák voltak! Túlfűtött voltam, izgatott, vágytam a kisfiam után – aludni egy percet sem tudtam (a karomba ültetett kanül is fájt). Kisbabám nem érkezett meg pontban hétkor: őrülten aggódni kezdtem, kétségbeestem – ugye nem történt baja?

Szinte egész nap szoptattam. Megilletődtem a tudattól: most már tényleg anya vagyok, szülők vagyunk. Elgyötört és megviselt voltam, de még tartott az extázis. A látogatók miatt azonban pihenni nem lehetett. Első éjszakánk viszont így életem egyik legnehezebb éjszakája volt. Már magamon kívül voltam a fáradtságtól. Kedves, érzékeny kicsi fiam vagy szopott, vagy sírt, aludni nem nagyon tudott. Ellazult, elaludt végre, majd, mint akinek eszébe jutott valami, felriadt, összerezzent és zokogni kezdett. Nagyon. Egész éjjel. Bármit megtettem volna, hogy segíthessek neki, mindemellett alig éltem a fáradtságtól.

Bence születésének történetét ma kicsit más szemmel látom, mint akkoriban. Tudom, hogy ha akkor békén hagynak minket, gond nélkül, saját ritmusunkban jöhetett volna világra. Több bátorításra és kevesebb beavatkozásra lett volna szükségem. Mint sajnos a legtöbb olyan asszonynak, aki ma Magyarországon, kórházban szül.

Ám valami miatt mégis így alakult: három szülésem szinte egymásra épül. Bencénél még a bizonytalanság érzése volt az uralkodó. Áron születésekor már magabiztos voltam, alig vártam a szülést: nem csak túllenni akartam rajta. Abigél pedig valószínűleg nem véletlenül született szaksegítség nélkül, otthon…