Életem első 35-36 évét vegetáriánusként töltöttem. Az állatok húsára egyszerűen nem tudok ételként tekinteni. Ebben nőttem fel, gondolkodó emberként is maradtam ezen az állásponton.

Viszont a tojást, és főleg a tejet az étrend kihagyhatatlan elemének tudtam. 16 évesen tejcukorérzékeny lettem pár évre. Ugyan joghurtot, sajtot fogyaszthattam bátran, laktózmentes termékeket is, de lemondásnak, szenvedésnek éltem meg a tejmentességet. Gyerekként nagyon belémivódott, hogy ami laktat, az a tej: családunknak voltak igen-igen szegény periódusai - tehenünk, így friss tejünk viszont mindig volt.

A változást az életembe ezen a téren (is) harmadik gyermekem, Abigél hozta meg. Pár hónaposan jelezte, hogy anyatejen keresztül sem tolerálja a tejfehérjét. Azonban a tejfehérje-érzékenység nem olyan, mint a laktóz-intolerancia: csak a teljes tejmegvonás a megoldás. Az első hónapokat nagyon rosszul bírtam, folyamatosan éhesnek éreztem magam (pláne egy igény szerint szoptatott baba mellett). Azóta olvastam róla, hogy a tej valódi függőséget is okoz: a benne lévő kazein az emésztés során örömöt okozó kazomorfinná alakul, amely eredetileg arra hivatott, hogy a bocit gyakoribb szopásra ösztökélje, ezzel javítva életképességét. Logikus.

Abigél egy év alatt kinőtte a tejérzékenységet, ám én időközben rájöttem, hogy fizikailag sokkal jobban érzem magam tejtermékek nélkül. Egy csokor olyan tünetem eltűnt (torok, belek nyákosodása, ízületek részleges merevsége), amelyről azt hittem, nálam "alapfelszereltség". Rugalmasabb, vitálisabb lettem. Úgy döntöttem tehát, hogy egészségügyi okból mellőzni fogok minden tejterméket. És hogy könnyebb legyen lemondani az imádott sajtról, beleásom magam egy kicsit a vegánság etikai hátterébe is.

A mi gyerekkori teheneinknek, Sárának, Kajlának, Terkának és Picinek jó dolga volt. Szeretettel vettük őket körül, a fejés nem okozott fájdalmat, borjaik nem szenvedtek hiányt. Egész nap boldogan kapirgáló, végelgyengülésig (vagy rókabalesetig) élő tyúkjaink hátrahagyott tojásainak elfogyasztása sem tűnt állatkínzásnak. (Más kérdés, hogy érdekes kijelenteni: szívesen fogyasztom egy másik élőlény petesejtjét, tulajdonképpen a menstruációját.)

Tudtam én persze, hogy a tej- és tojásgyárak állatainak sanyarú a sorsa, de inkább - mint ahogy az emberek legnagyobb része teszi - nem gondoltam bele mélyebben.

Hááát... nem kellett túl mélyen beleásnom magam ahhoz, hogy végleg elmenjen a kedvem a tej-tojás fogyasztásától... Nem fogom részletezni az engem mélyen megérintő momentumokat. Én csupán a felszínt kapirgáltam meg, olvastam róla - nekem bőven elég volt annyi is. Akit érdekel, aki fogékony, úgyis utánaolvas, utánanéz. Nem a borzasztás a célom ezzel a bloggal (sem). 

Az állatok szenvedése tény. Nekem egyszerűen nincs ehhez gyomrom. Vagy: nincs hozzá szívem.

Ezen kívül a tejfogyasztásnak elég sok kutatás szerint lehet mindenféle egészségügyi kockázata is. Nálam egyértelműen káros.

Van még két másik nyomós ok, amely szintén a vegánság mellett szól. Én - mint Greenpeace-tanulmányok rendszeres nyelvi lektora - ezekre is fogékony vagyok. Az emberiség éhezésének a problémája orvosolható lenne a növényi táplálkozással. (Pl.: egy hektáron termelt burgonya 22 embert lakat jól, egy hektáron tartott marha 1-2 embert.) A környezetszennyezésben pedig minden képzeletemet felülmúlóan nagy szerepe van az állattenyésztésnek (a földigény miatti erdőirtástól kezdve a szennyvízen keresztül az üvegházhatású gázokat "termelő" marhákig). Részletek most is inkább a nálam hozzáértőbbeknél.

Persze-persze: a sztenderd válasz a globális problémákra általában az, hogy csekélységem hozzáállása nem sokat oszt-szoroz. Mindegy: az én lelkiismeretem legalább tiszta... (Persze nem mindegy.)

A tájékozódásban nekem sokat segített Bonifert Anna: Miért vegán? című könyvecskéje. Itt ingyen, legálisan letölthető: http://veganallatvedelem.blogspot.hu

Amióta csak növényi eredetű ételeket eszünk, fizikailag tehát egyértelműen jobban érzem magam. Előzetes vélekedéseimmel ellentétben nem is szükséges hatalmas adag pluszfigyelem az esetleges hiánybetegségek megelőzéséhez. Anyagilag sem megterhelőbb, sőt. (Ami a komfortérzetemhez "nélkülözhetetlen", viszont boltban drága, az a növényi tej - itthon olcsón elkészíthető.) No és ami számomra a legérdekesebb, és párom számára is kellemes meglepetés volt: valahogy kreatívabban, ízletesebben, változatosabban főzök azóta. Üdítő volt kitörni a borsófőzelék - paprikás krumpli - mákos tészta keretei közül, és rájönni, hogy nem kerül feltétlenül több időbe, több energiába, sem több pénzbe a változatosság. "Csak" át kell állítani a gondolkodásmódot.

(A boldogságunkhoz már csupán az hiányzik, hogy a kiskamasz fiaink is barátkozzanak meg ezekkel a finomságokkal. Legalább részben.)

Vegánnak mégsem nevezhetem magamat, pedig szinte teljes mértékben növényi étrenden élek. (Szinte, mert pl. vendégségben elfogadom a kapucsínót, mert nem bogarászom feltétlenül a kekszek apróbetűjét tejpor után kutatva.) Az "igazi" vegánok elvetik az állatok mindennemű kizsákmányolását. Én viszont (egyelőre) fogyasztok mézet. Bőr holmikat ugyan nem vásárlok, ám a barátnőmtől kapott csizmámat, a gyerekek örökölt cipőcskéit nem dobom ki (nem is nagyon lenne jelenleg módom pótolni őket). És előfordul néha az is, hogy állatkertbe vagy cirkuszba látogatunk...

Ezer és egy blog van - miért indítsak én egy ezerkettediket? Nem vagyok én annyival különb, nem tudok semmi átlagon felülit. Nincs mindenkiétől megkülönböztethető stílusom.

A Facebookon külön fényképalbumot készítettem kezdő vegán receptjeimnek. Barátaim egy részének nagyon tetszett, drága Vera barátnőm javasolta a blogindítást. Ha pedig már saját blogom lesz, nem csak receptekkel, ételfotókkal fogom azt feltölteni, hiszen vegánságban csak egy amatőr kezdő vagyok - nem fogom, nem is akarom se VegaNinját, se Grétát, se Zizikalandjait felülmúlni; az ételkép-készítés művészete nálam csak addig terjed, hogy felszabadítok egy tenyérnyi helyet a konyhapulton és kattintok egyet a telefonommal. Viszont érdekel egy csomó minden, vannak itthon egyéb kis írásaim, itthoni kreatívkodásaim, gondolataim is, nyilván. Eddig nem jutott eszembe ezeket közszemlére tenni. Most viszont szeretném őket egy kalap alá terelni, együtt látni, összeszedni magamat bennük. Talán segítenek arra koncentrálni, ami számomra fontos, ami engem érdekel.

A vegánság mellett van mondanivalóm az anyaságról, szülésről-születésről (otthonszülésről), kötődő nevelésről. A Waldorf-pedagógiáról. Az együttműködő, erőszakmentes értékrendről. Karitativitásról - mélyszegénységről, állatvédelemről. És természetesen még annyi minden másról - majd még menet közben alakul. 

Írogatni pedig szeretek - bár három gyerkőc meglehetősen korlátozni képes az ember lányának grafomán hajlamait...

Ha pedig nem váltja be a blog mint eszköz a hozzá fűzött reményeimet - egy gombnyomással törlöm majd.

Hogyan lettem vegetáriánus?

Elég egyszerűen.

Annak születtem.

Szüleim a hetvenes évek elején költöztek össze. Azon kapták magukat, hogy szinte soha nem főznek húst. A "nem öljük meg - nem esszük meg" jegyében nem kívánták azt.

Később édesanyám a moziból öt perc után fordult ki az Elégia című Huszárik-filmről. Mindkettejüket megerősítette abban, hogy a vegetarianizmust válasszák. A hetvenes évek Magyarországán csodabogárnak nézték is őket emiatt.

Persze nem csak emiatt. Nagyvárosból költöztek ki zalai tanyára, művésztelepet terveztek, másképp gondolkodtak.

Három öcsémmel beleszülettünk ebbe a másképp-gondolkodásba. Alapvető volt, hogy - miképp a kutyánkat sem - , a tehenünket, a birkánkat vagy a tyúkunkat sem esszük meg. Nagyobbacskaként ránk bízták, akarunk-e enni, de természetesen nem akartunk. (Miképp az én gyerekeim sem esznek, holott dönthetnének úgy, hogy anyósom főztjét megkóstolják.) A szervezetünk húst csak akkor látott, mikor a húsevés elhagyását egészségtelen dolognak valló, minket titokban tukmáló nagyszüleinknek még elhittük, hogy a párizsi nem húsból van, a húsleves meg csak "másik fajta" zöldségleves...

Mind a négyen egészségesek vagyunk, többünk rendszeres véradó. Én három gyerkőcöt hordtam ki - szültem meg - szoptattam évekig - hiánybetegségük se nekik, se nekem nem volt.

Az iskolában, a faluban, gyakorlatilag mindenhol magyarázkodnunk kellett, ahol az étkezés szóba került. Nem, halat sem eszünk. Nem, köszönöm, akkor sem kérek, ha "csak" belefőtt / együtt sült a hússal. ("De hát ez csak pulykasonka!") Nem, ha zsírral készült, akkor sem.

Végül a magyarázkodó mondatokat leredukáltam ennyire:

"Köszönöm, én nem eszem húst. Nem vallási és nem egészségügyi okból, hanem mert nincs kedvem halott állatokat enni."

Első 36 évemben vegetáriánus voltam tehát. Aztán vegán lettem... Legalábbis javarészt.

(Fotó: Nyilas Ilona. Rajta a család - még legkisebb öcsém nélkül.)