Hogyan lettem vegetáriánus?

Elég egyszerűen.

Annak születtem.

Szüleim a hetvenes évek elején költöztek össze. Azon kapták magukat, hogy szinte soha nem főznek húst. A "nem öljük meg - nem esszük meg" jegyében nem kívánták azt.

Később édesanyám a moziból öt perc után fordult ki az Elégia című Huszárik-filmről. Mindkettejüket megerősítette abban, hogy a vegetarianizmust válasszák. A hetvenes évek Magyarországán csodabogárnak nézték is őket emiatt.

Persze nem csak emiatt. Nagyvárosból költöztek ki zalai tanyára, művésztelepet terveztek, másképp gondolkodtak.

Három öcsémmel beleszülettünk ebbe a másképp-gondolkodásba. Alapvető volt, hogy - miképp a kutyánkat sem - , a tehenünket, a birkánkat vagy a tyúkunkat sem esszük meg. Nagyobbacskaként ránk bízták, akarunk-e enni, de természetesen nem akartunk. (Miképp az én gyerekeim sem esznek, holott dönthetnének úgy, hogy anyósom főztjét megkóstolják.) A szervezetünk húst csak akkor látott, mikor a húsevés elhagyását egészségtelen dolognak valló, minket titokban tukmáló nagyszüleinknek még elhittük, hogy a párizsi nem húsból van, a húsleves meg csak "másik fajta" zöldségleves...

Mind a négyen egészségesek vagyunk, többünk rendszeres véradó. Én három gyerkőcöt hordtam ki - szültem meg - szoptattam évekig - hiánybetegségük se nekik, se nekem nem volt.

Az iskolában, a faluban, gyakorlatilag mindenhol magyarázkodnunk kellett, ahol az étkezés szóba került. Nem, halat sem eszünk. Nem, köszönöm, akkor sem kérek, ha "csak" belefőtt / együtt sült a hússal. ("De hát ez csak pulykasonka!") Nem, ha zsírral készült, akkor sem.

Végül a magyarázkodó mondatokat leredukáltam ennyire:

"Köszönöm, én nem eszem húst. Nem vallási és nem egészségügyi okból, hanem mert nincs kedvem halott állatokat enni."

Első 36 évemben vegetáriánus voltam tehát. Aztán vegán lettem... Legalábbis javarészt.

(Fotó: Nyilas Ilona. Rajta a család - még legkisebb öcsém nélkül.)